Kép: USAF

Az Egyesült Államok Légiereje új felhívást tett közzé egy jövőbeli légi támadóeszközök elleni koncepcióra, amely nem kerülne többe, mint 500 000 dollár, és amelyből évente legalább 1000 darabot tudnának gyártani. A szolgálat szerint a tervezett Légi Támadóeszközök Elleni Program (CAMP) azokra a keretrendszerekre épül, amelyeket eddig olcsóbb cirkálórakéták fejlesztésére használtak szárazföldi és tengeri célok megsemmisítésére.

A Légierő Életciklus-kezelési Központjának Fegyverzeti Igazgatósága nemrégiben közzétett egy szerződéses felhívást a légi támadóeszközök elleni programmal kapcsolatban. Az igazgatóság hangsúlyozta, hogy még mindig a projekt megtervezésének nagyon korai szakaszában tart.

A felhívásra hivatkozva „az Egyesült Államok kormánya azonosította az igényt… amely egy alacsony költségű, a légi támadóeszközök elleni képesség fejlesztésére, beszerzésére és integrálására, mint a megfizethető tömeghaderő védelmére szolgáló eszközökről szól” – áll a felhívásban. „A kormány elvárja, hogy a kezdeti légi támadóeszközök elleni programrendszer egy olyan földi indítású képességet biztosítson, amely életképes utat nyit egy alacsony költségű levegő-levegő rakéta felé.”

Az „alacsony költségű” itt azt jelenti, hogy egységenként kevesebb, mint 500 000 dollárba kerül, legalább 1000 komplett rakéta gyártási sorozata esetén. A célzott éves gyártási ráta 1000 … 3500 légi támadóeszközök elleni rakétamennyiséget jelent.

Ennek a törekvésnek a legfontosabb prioritása egy megfizethető, nyílt rendszerű, moduláris és nagy termelékenységgel előállítható földi indítású képesség fejlesztése és demonstrációja. A földi indítási erőfeszítések kockázatcsökkentő erőfeszítésként szolgálnak, felgyorsítva a rakétatervezés érettebbé válását és értékelését a jövőbeli megfizethető levegő-levegő rakétaképességek elérése érdekében. „A földi indítórendszer egyben az Enterprise Test Vehicle (ETV) új fegyverosztályaként is szolgál majd, alacsonyabb költségű, gyors képességet biztosítva a jövőbeli alrendszerek és alkatrészek integrálására és demonstrálására egy releváns környezetben, mielőtt azokat egy rendszerbe integrálnák.”

2024 júniusában a Légierő és a Pentagon Védelmi Innovációs Egysége (DIU) bejelentette, hogy négy vállalatot – a Zone 5 Technologies-t, az Anduril-t, a Leidos leányvállalatát, a Dynetics-t és az Integrated Solutions for Systems, Inc.-t – bízták meg prototípus tesztjárművek tervezésével és leszállításával. Az olcsó cirkálórakétákról szóló tervek egyre halványuló vonalat húznak a hagyományos cirkálórakéták és a pilóta nélküli légi rendszerek, különösen a nagyobb hatótávolságú kamikaze drónok, valamint a csali-drónok között.

A légi támadóeszközök elleni program szerződéskötési értesítése nem tartalmaz részleteket a kívánt együttműködési keretről vagy egyéb specifikációkról. Hangsúlyozza azonban, hogy egyértelműen a „fegyver kidolgozására” összpontosít, amely „a rakéta kiváló képességeit megfizethetőségre és a gyárthatóságra cseréli”. Azt is megemlíti, hogy be kell tartani a Fegyverzeti Igazgatóság „Moduláris Fegyver M-sorozat megközelítés” nevű keretrendszerét, amelynek célja a „teljesítmény, a megfizethetőség, a modularitás és a gyárthatóság” egyensúlyának megteremtése. A nyílt architektúrájú rendszerek és a digitális tervezőeszközök használata szintén kulcsfontosságú elemei az M-sorozatú rakéták előállítási forgatókönyvének. A légierő emellett nagyfokú tulajdonjogot kíván szerezni a légi támadóeszközök elleni program számára fejlesztett rakéták műszaki adatai felett, valamint azt is szeretné, hogy a fegyverek tervezése során az exportképességet is szem előtt tartsák.

Általános összehasonlítási alapként az AIM-9X Sidewinder rakéta legújabb verzióinak darabára körülbelül 500 000 dollár. Az amerikai hadsereg jelenleg föld-levegő harcban is használja az AIM-9X-et, amellett, hogy a légierő, az amerikai haditengerészet és a tengerészgyalogság már régóta használja levegő-levegő fegyverként. Az AIM-120-as fejlett közepes hatótávolságú levegő-levegő rakéta (AMRAAM), amelynek jelenlegi generációs változatai darabonként körülbelül 1 millió dollárba kerülnek, a légierő, a haditengerészet és a tengerészgyalogság másik levegő-levegő harci eszköze. Ezen túl az amerikai hadsereg rendelkezik kis számú Nemzeti Fejlett Felszíni-Levegő Rakétarendszerrel (NASAMS) is, amelyeket a Washington D.C. körüli légtér védelmére használnak, és amelyek szintén AIM-9X vagy AIM-120-as rakétákat alkalmaznak. A légierő legfrissebb, 2026-os pénzügyi évre vonatkozó költségvetési kérelme szerint az AIM-9X és az AIM-120-as maximális éves gyártási rátája 2500, illetve 1200 darab.

Az elmúlt másfél évben az Advanced Precision Kill Weapon System II (APKWS II) lézervezérelt 70 mm-es rakéta légvédelmi változata is megjelent a légierő elsődleges drónelleni fegyvereként. Ezen rakéták, más néven Merevszárnyú, Levegőből Indítható, Pilóta nélküli Légi Járművek Elleni Rakéták (FALCO), egyik legfontosabb előnye az alacsony költségük. Minden APKWS II-es rakéta három fő alkotóelemből áll: egy szabványosított rakétahajtóműből, a számos szabványos, opcionális robbanófej egyikéből, és egy közéjük illesztett lézeres irányító egységből. Az irányító egység a legköltségesebb alkatrész, amelynek egységköltsége általában 15 000 … 20 000 dollár között van. A FALCO rakétákból szállítható mennyiség előnyt is kínál a hagyományos levegő-levegő rakétákkal szemben, ugyanakkor jelentős korlátaik is vannak.

A földi indítású, föld-levegő rakéták terén az 500 000 dollár alatti árcédulával a légi támadóeszközök elleni program a rövidebb hatótávolságú elfogó rakéták költségskálájának alsó végére kerülne. Ezen tervek közül sok, mint például a Raytheon harcban bevált Coyote Block 2-es, amelyet a légierő is valamilyen szinten üzemeltet, elsősorban a drónok elleni védelmi rétegek bővítésére összpontosít. Az APKWS II-es rakétákat használó föld-levegő rakétarendszerek is egyre inkább az egyenlet részét képezik. A múlt hónapban a hadsereg bejelentette a légvédelmi arzenálja ezen a részének legújabb tervezett kiegészítését, az AeroVironment Freedom Eagle-1-et.

A hadsereg Patriot földi telepítésű föld-levegő rakétarendszerei a költség- és képességspektrum másik végén helyezkednek el, mivel képesek különféle elfogó rakétákat kilőni, amelyek mindegyike darabonként több millió dollárba kerül. Anélkül, hogy további részletek lennének arról, hogy mit kíván a légierő a légi támadóeszközök elleni programmal, nehéz felmérni, hogyan illeszkedhet az Egyesült Államok hadseregének meglévő légvédelmi rakéta ökoszisztémájába, és pontosan milyen előnyöket kínálhat a jelenlegi típusokkal szemben, és milyen kontextusokban.

Egy olyan rakéta, amely akár az AIM-120-hoz hasonló képességeket is megközelíti, akár föld-levegő, akár levegő-levegő alkalmazásban féláron, különösen értékes lenne. Ha ezt a fegyvert kisebb méretűre is lehetne gyártani, mint az AIM-120-as, az további lehetőségeket nyitna meg az indítási környezet tekintetében. Egy moduláris, változtatható méretű kialakítás még előnyösebb lehetne ebből a szempontból további rugalmasságot teremtve, miközben megőrzi az alkatrészek közös jellemzőit, ami segíthet a költségek és a gyártási idők alacsonyan tartásában. A kulcsfontosságú műszaki adatjogok birtoklása több lehetőséget adna a légierőnek arra, hogy a program különböző aspektusaira versenyeket szervezzen, elősegítve az előnyös versenyt.

A teljesítményigény miatt mindez a légvédelmi rakétákban rejlő kihívásokkal jár, különösen a légi fenyegetések szélesebb körének kezelése érdekében. Nagyon eltérő képességekre lehet szükség a különböző szintű drónok és cirkálórakéták, valamint a hagyományos merevszárnyú repülőgépek és helikopterek sikeres elfogásához, amelyek mindegyike hasonlóan eltérő harci hatótávolsággal működik.

Érdekes megjegyezni, hogy a Légierő Életciklus-kezelő Központjának Fegyverzeti Igazgatósága májusban szintén felhívást tett közzé az úgynevezett alacsony költségű, nagy sebességű levegő-levegő rakéták lehetséges terveiről. Ez a szerződéskötési felhívás konkrétabb követelményeket határozott meg egy AIM-120-as méretű fegyverre vonatkozóan, amely „alacsony költségű megoldást kínál maximális hatótávolsággal”, valamint egy nagyjából fele akkora méretűt, „hogy megduplázza a repülőgépek szállítási kapacitását a hatótávolság maximalizálása mellett”.

Az alacsony költségű, nagy sebességű levegő-levegő rakétákra vonatkozó információkérés még alacsonyabb célköltséget tartalmazott, mint a légi támadóeszközök elleni program, legfeljebb 250 000 dollárban meghúzva a darabonkénti árszintet, legalább 1000 darabos gyártási sorozat esetén. Nem ismert, hogy ez a két erőfeszítés hogyan kapcsolódhat egymáshoz. Különösen az AIM-120-as tűnik úgy, hogy még évekig gyártásban marad, az AIM-260 Joint Advanced Tactical Missile (JATM) pedig szintén fejlesztés alatt áll váltótípusként.

Amint említettük, a légi támadóeszközök elleni program szerződéskötési értesítése egyértelmű kapcsolatot is kimond a meglévő tesztjármű programmal. A Légierő Életciklus-kezelő Központjának Fegyverzeti Igazgatósága korábban a tesztjármű programot egy másik, a Kiterjesztett Hatótávolságú Támadó Rakéták (ERAM) nevű programmal is összevonta egy nagyobb terv keretében, amely új, alacsony költségű, légi indítású rakéták fejlesztését célozza.

A Kiterjesztett Hatótávolságú Támadó Rakéták egy alacsony költségű cirkálórakéta program, amely elsősorban további nagyobb hatótávolságú rakéták Ukrajnába szállítására összpontosít. A CoAspire és a Zone 5 Technologies vállalatok különálló terveket fejlesztett ki a Kiterjesztett Hatótávolságú Támadó Rakéták program keretében, amelyeket Gyorsan Adaptálható Megfizethető Cirkálórakétának (RAACM), illetve Rusty Daggernek neveztek el. Az ukrán erők most több ezer Kiterjesztett Hatótávolságú Támadó Rakéták beszerzésére készülnek, amelyek mindkét típus keverékét tartalmazhatják. A Fegyverzeti Igazgatóság által a múltban közzétett információk arra utalnak, hogy más amerikai szövetségesek és partnerek, valamint maga az amerikai hadsereg is profitálhat a Kiterjesztett Hatótávolságú Támadó Rakéták programból.

A légi támadóeszközök elleni program kifejezett hangsúlya a megfizethetőségen és a gyárthatóságon minden bizonnyal összhangban van az ETV program alapvető célkitűzésével, de a légvédelmi területre is átültetve.

„Ezek a dolgok talán nem annyira kifinomultak, de nagy mennyiségben, viszonylag alacsony költséggel tudjuk őket előállítani” – mondta tavaly James Slife, nyugdíjazott légierő tábornok, a légierő korábbi vezérkari főnök-helyettese az ETV program fő céljairól. „Tehát a nagy mennyiségű, alacsony költségű támadóeszközök keveréke, párosulva néhány kifinomultabb támadóeszközzel, amelyeket belekeverünk, nagyon nehéz problémát jelent az ellenfeleink számára, amelyek ellen védekezni kell.”

Emellett az amerikai katonai tisztviselők a múltban arról is beszéltek, hogy az ETV, valamint számos más, a haderőnemekben folyamatban lévő, alacsony költségű cirkálórakéta program, legalább annyira szól a védelmi ipari bázis felfrissítéséről, mint új rakéták beszerzéséről.

Az ETV egy olyan utat kínál, „amelynek segítségével kiterjeszthetjük ipari bázisunkat a nem hagyományos beszállítókra, akik talán történelmileg nem voltak nagyszabású fegyvergyártók” – mondta Slife is 2024-ben. „Ha az általunk alkalmazott gyártási technikák beválnak, akkor az amerikai ipari bázis nagyobb részét tudjuk majd kihasználni a támadóeszközök előállítására.”

Függetlenül attól, hogy a Légi Támadóeszközök Elleni Program (CAMP) pontosan milyen kapcsolatban áll a Kiterjesztett Hatótávolságú Támadó Rakéták és az ETV programokkal, a javasolt alacsony költségű, nagy sebességű levegő-levegő rakétával vagy bármely más erőfeszítéssel, az teljes mértékben összhangban van az Egyesült Államok hadseregének az elmúlt években a nagy mennyiségű, olcsóbb levegő-levegő és levegő-föld rakéta beszerzésére irányuló széleskörű összpontosításával. Az elmúlt két évben az Irán által támogatott húszi militánsok ellen a Vörös-tengeren és környékén, valamint Izrael közvetlen iráni támadásoktól való védelmében szerzett amerikai tapasztalatok aláhúzták a meglévő rakétakészletek bővítésének (és mostani feltöltésének) és az azokat szállító iparág fejlesztésének szükségességét. Az Ukrajnának nyújtott amerikai segély, valamint az ország Oroszországgal folytatott konfliktusának megfigyelései csak megerősítették ezeket a nézőpontokat.

Az irányított rakéták új készleteinek beszerzése és új szállítási láncok megnyitása, valamint az alapul szolgáló beszerzési folyamat átalakítása különösen fontosnak tekinthető a jövőbeli magas szintű konfliktus, mint egy Kína elleni csendes-óceáni harc sikere szempontjából. A Pentagon múlt pénteken jelentette be terveit, amelyek átfogó változtatásokat irányoznak elő az új fegyverrendszerek és egyéb felszerelések beszerzésének módjában, valamint az azokra vonatkozó alapvető követelmények megfogalmazásában.

Ha másért nem, a légierő most feltárta szándékát, hogy az új, olcsóbb cirkálórakéták fejlesztésére és beszerzésére használt keretrendszereit a légvédelmi elfogó rakéták fejlesztésére is felhasználja.

Dobos Endre

Forrás: TWZ

Kép: TWZ

Az India és Pakisztán között a közelmúltban lezajlott légi összecsapások világszerte jelentős érdeklődést keltettek a légierők és a légierő-elemzők körében, valamint számos állítást és viszont-állítást fogalmaztak meg mindkét harcoló nemzet kormányai, hadseregei és médiája.

A mindkét országban az ilyen témákkal kapcsolatos információs tér erősen polarizált és nacionalista jellege azt jelenti, hogy kevés hivatalos nyilatkozatra lehet névértéken támaszkodni, és mindkét oldalon dezinformációval árasztották el a közösségi médiát. Csak a közelmúltban ismerték el nyilvánosan az indiai tisztviselők a vadászgépek elvesztését, és mindeddig nem adtak magyarázatot arra, hogy mi történt rosszul. Május 7-én sokan élénken érdeklődtek a modern történelem egyik legintenzívebb légicsatája iránt. Különösen figyelemre méltóvá tette ezt az összecsapást, hogy két azonos erővel rendelkező ellenfél vett részt benne, akik mindketten nyugati és keleti katonai rendszerek keverékével voltak felszerelve.

Az indiai vihar

Május 6-án India értesítést küldött a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezetnek (ICAO) egy nagyszabású légi manőverről Pakisztánnal közös déli határán, amelyre 2025. május 7-8-a között kerülne sor. Ugyanezen a napon indiai P-8I repülőgépek repültek az Arab-tenger felett. Ezek a repülőgépek fejlett hírszerzési és kommunikációs képességekkel rendelkeznek, amelyek lehetővé teszik számukra az ellenséges kommunikáció megfigyelését és a potenciális fenyegetések, különösen a légvédelmi rendszerek azonosítását. Elsődleges tengeri megfigyelési szerepük mellett kulcsfontosságú szerepet játszanak a pakisztáni haditengerészeti gyakorlatok megfigyelésében is a régióban.

Az indiai hadsereg május 7-én hajnalban elindította a Sindoor néven ismertté vált terrorelleni műveletet. India hivatalos közleménye szerint vadászgépek szálltak fel több légibázisról, hogy precíziós csapásokat hajtsanak végre kilenc, feltehetően terrorista csoportokkal összefüggő helyszínen, anélkül, hogy pakisztáni katonai létesítményeket céloztak volna meg.

Az indiai hadsereg közzétette a sikeres precíziós csapások során alkalmazott cirkálórakéták, például SCALP, AASM irányított fegyverek, Harop kamikaze drónok és kvadrokopterek típusát. Helyi források azonban arról számoltak be, hogy a támadások 26 civil halálát és 46 sérülését okozták, és hogy Pakisztán légvédelme nem tudta ellehetetleníteni vagy megállítani a támadást.

Ezután az Indiai Légierő kibővítette légicsapások körét, és pakisztáni légibázisokat tette elsődleges célponttá. Tizenegy PAF légibázist támadtak meg, a felvételek megerősítik a csapásokat olyan létesítményekre, mint Rafiqui, Nur Khan (korábban Chaklala), Rahim Yar, Sukkur (Bholari), Chunian, Mushaf (Sargodha) és Shahbaz (Jacobabad), valamint három kulcsfontosságú légvédelmi radarállomásra Basrurban, Sukkurban és Arif Walában. Ezeket a konkrét légibázisokat stratégiai jelentőségük miatt választották ki, mivel itt találhatók a Pakisztáni Légierő parancsnoki és irányító központjai, valamint taktikai jelentőségük miatt, amely magában foglalja az elit századok és csapásmérő képességű vadászgépek állomásozását.

A csapások ellenére India rakétatámadásai nem voltak kellő intenzitásúak a légi műveletek megbénításához, csak kisebb károkat okoztak a felszálló pályákon és hangárokban, amelyeket könnyen ki lehetett javítani. Az elsődleges célként egy stratégiai politikai üzenet közvetítése látszott, nem pedig katasztrofális károk okozása. Az indiaiak bebizonyították, hogy képesek precíz csapásokat végrehajtani és károkat okozni. Az erők koncentrációja fontos, ami azt jelenti, hogy a tűzerő jellemzően egy adott célpontra összpontosul. Ebben az esetben azonban az indiaiak, valószínűleg politikai üzenetet küldtek a szétszórtabb megközelítést választva, több helyszínen végrehajtott csapásokkal, de viszonylag korlátozott hatással az egyes helyszíneken.

Ez vagy ez egy szándékos döntés volt az eszkaláció elkerülése érdekében, ami összhangban van a hivatalos narratívájukkal, vagy sok rakétájukat elfogta a pakisztáni légvédelem. Mindazonáltal, amikor elemezzük a csapások pontosságát és a járulékos károk hiányát, ellentétben az ukrajnai helyszínekkel, ahol a csapások súlyos nyomokat hagynak a környező területeken, nyilvánvalóvá válik, hogy az indiaiak képesek előre megtervezett, rendkívül pontos támadásokat végrehajtani Pakisztánban.

Ez megkérdőjelezi a pakisztáni állításokat az indiai rakéták pontosságának csökkentésére való képességükkel kapcsolatban, különösen tekintve azt a tényt, hogy az indiai erők sikeresen mértek csapást kulcsfontosságú építményekre a katonai műveletekkel összhangban. Tehát óvatosnak kell lennünk, amikor olyan állításokat hallunk, hogy az indiaiak alkalmatlanok vagy nem pontatlanok. Ezek a csapások azt mutatják, hogy figyelemre méltó pontossággal tudják célba venni a pakisztáni katonai bázisokat.

A pakisztáni légierő professzionalizmusa a légiharcban

A pakisztáni légierő (PAF) elindította a Bunyan al-Marsous hadműveletet az indiai erők visszaverésére, akik állításuk szerint fiktív terrorista célpontokat támadtak, ahogy azt a pakisztáni miniszterelnök leírta. Pakisztán később hivatalosan is bejelentette, hogy öt indiai vadászgépet lőtt le egy heves légicsatában, köztük három Rafale vadászgépet, egy Szu-30-ast és egy MiG-29-est, hivatalos válasz nem volt az indiai fél részéről.

Egy sajtótájékoztatón a pakisztáni légierő szóvivője részletesen ismertette az indiai és pakisztáni légierő közötti légicsatát, a modern történelem egyik legintenzívebb légicsatájaként jellemezve azt. Összesen 72 indiai vadászgép csapott össze 42 pakisztáni vadászgéppel. Az indiai alakulatok négy fő irányba indított támadásra összpontosították erőiket, ami arra késztette a pakisztáni felet, hogy további vadászgépeket emeljen fel a légiharcban részt vevő alakulatok megerősítésére. A pakisztáni stratégia az indiai repülőgépek típusainak azonosítására összpontosított a jelzéseik alapján, megerősítve 14 francia gyártmányú Rafale vadászgép jelenlétét. Azonnal parancsot adtak ki a pilótáknak, hogy a Rafale vadászgépek megsemmisítésével próbálják meggyengíteni az indiai alakulatokat. A pakisztáni alakulatoknak két percre volt szükségük a harcrend módosításához, és 20 percre 42 repülőgép légiharcba irányításához, amely három típusból állt: az F-16 MLU-ból, a JF-17C Block 3-ból és a J-10CE-ből. Ezeket tíz Finger 4 kötelékre osztották, ami az amerikai harci doktrínán alapuló pakisztáni szabványos taktika.

A PL-15E rakéta szerepe

A pakisztáni pilótáknak többször is lehetőségük nyílt a Rafale repülőgépek tanulmányozására és kipróbálására különféle kiképzési gyakorlatokon. Tapasztalataik 2012-ben, a francia repülőgép-hordozón haditengerészeti Rafale vadászgépekkel kezdődtek, majd a 2021-es törökországi Anatolian Eagle hadgyakorlaton katari Rafale vadászgépekkel végeztek légiharc gyakorlatokat. Ezenkívül 2024-ben és 2025-ben részt vettek a Spears of Victory gyakorlaton, ahol francia és katari Rafale vadászgépekkel vívtak gyakorló légiharcot.

Végül a pakisztániak a Zelzal–2024 hadgyakorlaton katari Typhoon vadászgépek ellen harcoltak. Bár ezek a tapasztalatok nem csökkentik a francia Rafale képességeit, a PAF alaposan kidolgozott egy hatékony ellentaktikát, ami előnyt biztosított számára, ahogy a pakisztáni légierő szóvivője egy nyilatkozatban hangsúlyozta. Másrészt az indiai légierő is évente részt vesz a pakisztáni légierő hasonló vagy fejlettebb repülőgépei elleni gyakorlatokon. Különösen a Pitch-Black gyakorlatokon Ausztráliában, a Cope India az amerikai légierő ellen, a Garuda a francia légierővel, a Cobra Warrior a királyi légierővel, sőt még a Red Flag gyakorlatokon is az Egyesült Államokban. Azonban soha nem vettek részt semmilyen gyakorlaton kínai vadászgépek, különösen a J-10CE ellen.

Az Anatolian Eagle kiképzőterületen a légi hadviselés a valósághoz legközelebb álló körülmények között gyakorolható. Az ilyen, valós hadviselést szimuláló gyakorlatok sok tapasztalatot nyújtanak a pilótáknak. Tudjuk, hogy a pakisztáni légierő is részt vett az Egyesült Államokban tartott Red Flag gyakorlatokon. Ezért a pilóták a kiképzésük során sokszor gyakorolták a május 7-ihez hasonló légi harcot, így nem érték őket meglepetések. Ez volt a legnagyobb előnyük.

Korábban a pakisztáni légierő fő csapásmérő ereje az F-16-os volt. Pakisztán 2005-ben új F-16 Block 52+ repülőgépekkel bővítette flottáját. Ezeket azonban nem használják elfogó küldetésekben. A PAF F-16-osainak radarjai ma már elavult technológiát képviselnek (AN/APG-68 radar). Az aktív elektronikusan pásztázó AESA radar megjelenése megváltoztatta a légiharc technikáját.

Miután Pakisztán aktív elektronikusan pásztázó AESA radarokkal felszerelt J-10CE-ket kapott Kínától, biztosan tesztelte azokat az F-16-osai ellen. A J-10CE-k fölénybe kerültek volna a nyugati gyártmányú F-16-osokkal és fegyvereikkel szemben, így a PAF a J-10CE-ket alkalmazta elfogó küldetésekre. Ez a preferencia azt jelzi, hogy a J-10CE repülőgép jelentős képességekkel rendelkezik.

Fontos kérdés, hogy hány PL-15E levegő-levegő és HQ-9 föld-levegő rakétát lőttek ki valójában a pakisztáni erők, milyen platformokról, milyen hatótávolságról, melyik indiai repülőgépekre, és hány találta el valójában a célpontját? A technikai szintű következtetések a válaszoktól függően nagyon eltérőek lesznek. Az indiai területen belüli különböző helyszíneken fel nem robbant fegyverekből származó számos PL-15E és HQ-9 maradványok megtalálása alátámasztja azt az elméletet, hogy sok rakétát lőttek ki nagy távolságból, viszonylag alacsony megsemmisítési valószínűséggel. Ez várható is, tekintve a nagy hatótávolságot, amely abból adódik, hogy mindkét légierő a szóban forgó összecsapások során a saját oldalán maradt az ütközési vonalon. Továbbá nem ismert a kínai gyártmányú levegő-levegő és föld -levegő rakéták találati valószínűsége.

Indiai hibák

Az indiaiak kezdetben nem a PAF repülőgépeit, védelmi rendszereit vagy radarjait vették célba, mivel úgy gondolhatták, hogy ez közvetlen légi összecsapáshoz vezethet. Ez a feltételezés azonban téves volt, tekintettel a 2019-es Balakot-i konfliktusra, amikor a PAF olyan indiai támadásokra is válaszolt, amelyek nem a pakisztáni hadsereget célozták meg.

Van egy határ, amelynek túloldalán pakisztáni vadászgépek voltak. Az indiai oldalon valószínűleg úgynevezett „söprögető gépeket” küldtek. A „söprögető” szerepe nem a csapásmérés, hanem az ellenséges vadászgépek visszavonulásának kikényszerítése, megakadályozva őket abban, hogy behatoljanak vagy zavarják a csapásmérők támadását. A légiharcot követő hetekben elemzendő egyik kulcsfontosságú szempont, hogy mely repülőgépeket osztották be légiharc szerepkörre, és melyeket levegő-föld műveletekre. Vajon az indiai erők szétválasztották ezeket a szerepköröket, vagy azt feltételezték, hogy a Rafale, lévén a legjobb repülőgépük, kezdetben levegő-föld műveleteket fog végrehajtani, mielőtt levegő-levegő szerepkörre váltana? Ha ez így történt volna, az megterhelte volna a Rafale-t, sebezhetővé téve azt a légharcra tervezett speciális ellenséges repülőgépekkel szemben.

Egy másik meglepő szempont a csapásmérők működési magassága. Általában azt várnánk, hogy alacsony magasságban érkeznek, majd felemelkednek, hogy elindítsák a SCALP vagy BrahMos rakétáikat. A tüzelés után leereszkednek, hogy elkerüljék az ellenséges ellentámadásokat. Annak megértése, hogy a találatot kapott repülőgépek csapásmérő vagy sepregetők voltak-e, kulcsfontosságú, mert betekintést nyújt India harci stratégiájába. Ha a csapásmérő vagy a sepregető szerepkörben beosztott repülőgépeket találták el, azt bizonyítaná, hogy komoly taktikai tervezési hiba történt konkrétan a rakétaindítási zóna megközelítésével kapcsolatos „alacsony, magas, alacsony” döntésekre vonatkozóan.

A légiharcokban a vadászgépek támadó küldetést látnak el, melynek célja az ellenséges repülőgépek felkutatása és megsemmisítése egy kijelölt területen belül, a helyi légifölény elérése érdekében. Ezek a vadászgépek „söprögető” (sweeper) végeznek más baráti repülőgépek, például bombázók előtt, hogy megtisztítsák az eget az ellenséges fenyegetésektől, mielőtt azok támadhatnának. Ez az agresszív taktika létfontosságú más eszközök védelme és a későbbi műveletek sikerének biztosítása érdekében.

A vadászrepülőgépek „változó feladata” (swinger) a változó szerepkörű képességre utal, ahol egyetlen repülőgép több típusú küldetést is végrehajthat (például levegő-levegő harcot és földi támadást) egyetlen küldetés során. Ezt többcélú vagy omnirole képességnek is nevezik, amely lehetővé teszi a gyors funkcióváltást anélkül, hogy más típusú repülőgépre lenne szükség. A változó szerepkör koncepcióját a képességek egységesítése, a szükséges különböző repülőgépek számának csökkentése, valamint a logisztika és a kiképzés egyszerűsítése érdekében fejlesztették ki.

Jelenleg azonban nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a csapásmérő köteléket érintette volna a támadás. Ha viszont söprögető, vagy többcélú feladatokat ellátó repülőgépeket találtak el, létfontosságú elemezni a lelövésük időzítését, mivel az eligazításuk valószínűleg a támadás megindítására, a biztonságos visszatérésre és a műveletek befejezésére összpontosított.

A pakisztáni erők azonban hatalmas erővel válaszoltak – több mint 42 vadászgépet emeltek a levegőbe. Ezen a ponton repülés közben döntés születhetett a küldetés céljának megváltoztatásáról. A vadászpilóták tisztában vannak azzal, hogy a küldetési tervek repülés közbeni megváltoztatása kockázatos. Ha az eredeti terv a csapásmérés és a visszavonulás volt, de aztán a vezérkar hirtelen utasította a pilótákat, hogy védjék meg a határt a PAF repülőgépei ellen, ez jelentős stratégiai változtatást jelentett. Az ezt követő légiharc már nem csak a támadó repülőgépek védelméről szólt, hanem az indiai légtér biztosításáért folytatott csatává vált.

Hatékony pakisztáni taktika

Ami a 2019-es légiharchoz képest eltért, az az volt, hogy Pakisztán válasza gyorsan, ugyanazon a harcon belül érkezett, különösebb késedelem nélkül. Ez arra utalhat, hogy a pakisztáni fél jól felkészült volt mind hírszerzés, mind kiképzés tekintetében, lehetővé téve számukra, hogy közvetlenül végrehajtsák küldetésüket és habozás nélkül beavatkozzanak. Feltételezhetjük, hogy az indiai repülőgépek elsődleges célja az F-16-osok megfigyelése volt. Figyelembe véve azonban a szétszórt helyszíneket, ahol a PAF állításai szerint lelőtték a repülőgépeket, nyilvánvalóvá válik, hogy a PAF sikeresen irányította a J-10CE-k manővereit, és integrálta őket vegyes alakulatokba.

Ha félretesszük a repülőgép manőverező képességét, azt mondhatjuk, hogy egy elfogó pilótának három alapvető előnnyel kell rendelkeznie ahhoz, hogy sikeres legyen egy ellenséges repülőgéppel szemben.

Először: először kell meglátnia az ellenséget;

Másodszor: képesnek kell lennie elsőként rakétát indítani az ellenségre,

Harmadszor: fokozott képességgel kell rendelkeznie arra, hogy elektronikai hadviselési rendszerrel megvédje magát.

Pakisztán hatékonyan használta ki adatkapcsolati képességét ebben a konfliktusban, ami kulcsfontosságú a légi helyzetnek az elfogó repülőgépekhez való továbbításában. Itt egy egyszerű magyarázat arról, hogyan történik a légi összecsapás. Az AWACS (jelen esetben az Erieye rendszer) érzékeli a Rafale repülőgépet, és adatkapcsolaton keresztül elküldi a céladatokat a J-10CE-nek. A J-10CE az AWACS-tól kapott információk alapján indítja a PL-15E rakétát. Ugyanakkor a J-10CE nem végez radar felderítést és célbefogást a fedélzeti radarjával. Így a Rafale repülőgép nem tud arról, hogy egy ellenséges repülőgép radarja befogta. Adatkapcsolat van a levegőben lévő rakéta és a céladatokat biztosító repülőgép között, és a cél aktuális pozíciója folyamatosan frissül a rakéta számára. A rakéta nagy sebességgel közeledik a célhoz. Ekkor a rakéta radarja még inaktív.

Mivel a J-10CE repülőgép fedélzeti radarja nem sugározza be a Rafale-t, és a közeledő rakéta saját fedélzeti radarja sem aktív, a Rafale pilótája továbbra sincs tudatában annak, hogy már támadás alatt áll.

A PL-15E rakéta egy aktív radarvezérelt rakéta, melynek a saját radarja valószínűleg 15-30 másodperccel a becsapódás előtt lép működésbe. Mivel az érzékelési idő nagyon rövid, a távolság gyorsan csökken, és a PL-15E radarja AESA-alapú, a Rafale SPECTRA védelmi rendszere nem biztos, hogy érzékeli az AESA radar jeleit, így nem lesz zavarás, vagy nem lesz hatékony. Ebben az esetben a Rafale nem éli túl a támadást.

A Rafale elleni támadás ezzel a taktikával teljes meglepetés volt, és sikert biztosított a támadó számára. Ezenkívül a Rafale SPECTRA önvédelmi rendszere nem működött hatékonyan. Ennek két oka lehet. Vagy a rendszer képességei nem jók, vagy a fenyegetéskönyvtár nem tartalmaz információkat a J-10CE repülőgépről és a PL-15E rakétáról. Ha a támadó rakéta működési frekvenciái nincsenek a könyvtárban, akkor nem lehet megelőzni vagy megtéveszteni az ilyen fenyegetéseket.

A végeredmény: Az indiai légierő több vadászgépet veszített, köztük egy Dassault Rafale-t, egy Mig-29-est és valószínűleg egy Szu-30MKI-t, egy vagy két további veszteség mellett, amelyekhez nem láttak roncsokat nyílt források szerint.

Fontos tanulságok

Ez a csata rávilágított az elektronikai harc támogató repülőgépek, különösen a korai figyelmeztető repülőgépek és a speciális elektronikai hadviselési repülőgépek fontosságára, valamint azokra a taktikai előnyökre, amelyeket a vadász ​​alakulatoknak nyújthatnak.

A Kína által a pakisztáni erőknek nyújtott segítség mind a műszaki felszerelések biztosítása, mind a hírszerzés és a harcvezetési támogatás tekintetében lehetővé tette a pakisztáni erők számára, hogy lényegesen jobban teljesítsenek az indiai légierővel szemben, mint azt az utóbbi várta.

A BVR (Beyond Visual Range) harcokban a csata nagy része a helyzetismeret körül forog. Egy olyan robusztus érzékelő, mint amivel a Saab 2000 Erieye AEW&C rendelkezik, létfontosságú eszköz a BVR harcokban. Biztonságos távolságban repül, nagy teljesítményű radarjával minden ellenséges célt észlel, és ezt az információt elküldi a frontvonalon lévő légi járőrözésben (CAP) részt vevő vadász-repülőgépeknek, így kiküszöböli annak szükségességét, hogy radarjukat felderítésre és a helyzetismereti információk megszerzésére használják.

Az AEW&C fokozza a „megfigyelés” fázist a kulcsfontosságú OODA ciklusban (Megfigyelés, Tájékozódás/Azonosítás, Döntés, Cselekvés). Ami tovább erősíti a „Tájékozódás/Azonosítás” fázist, az a döntéstámogatás elérhetősége.

Az információk egy helyen történő konszolidációjával a fejlett mesterséges intelligencia rendszerek képesek feldolgozni az érzékelők adatait, és olyan módon bemutatni azokat a pilótának/operátornak, amely maximalizálja a tényleges fenyegetés megértését.

A csatából egy másik tanulság a nagy hatótávolságú rakéták, például a PL-15E előnyei, és azok a jellemzők, amelyek a jövőben jelentős fenyegetést jelentenek a NATO repülőgépeire.

Tanulságok a Rafale gyártója számára

Franciaország zászlóshajójának számító Rafale SPECTRA elektronikai hadviselési (EW) rendszer hitelességét intenzív vizsgálat alá vették, miután felmerült, hogy a rendszer nem tudta megvédeni az indiai légierő (IAF) Rafale vadászgépeit a pakisztáni J-10CE vadászgépekkel szemben a május elején történt légiharc során.

Marc Chavent francia parlamenti képviselő írásbeli kérdésben hivatalosan is aggodalmát fejezte ki a Külügyminisztérium felé, hivatkozva NATO-forrásokból származó információkra és amerikai védelmi elemzők értékeléseire hivatkozva, miszerint a SPECTRA rendszer nem észlelte vagy zavarta meg a KLJ-10A AESA radarral felszerelt J-10CE repülőgépről indított PL-15E látótávolságon túli (BVR) levegő-levegő rakétát.

Még kritikusabb, hogy a SPECTRA (Self-Protection Equipment to Counter Threats for Rafale Aircraft) kudarca a nagy hatótávolságú PL-15E rakéta észlelésében vagy semlegesítésében sürgető kérdéseket vet fel a rendszer ellenálló képességével kapcsolatban vitatott elektromágneses környezetekben – különösen a lopakodó vagy alacsony felderítési valószínűségű (LPI) radarjelekkel szemben.

Érdeklődésében Chavent azt kérdezte, hogy a Rafale F5-ös változat, amelynek teljes körű fejlesztése 2026 és 2027 között indul, fel lesz-e szerelve egy továbbfejlesztett SPECTRA rendszerrel, amely képes működni a modern vitatott elektromágneses tartományokban.

Chavent azt is megkérdezte, hogy Franciaország fontolgatja-e a Rafale egy dedikált elektronikai hadviselési (EW) változatának fejlesztését, amely potenciálisan az amerikai haditengerészet EA-18G Growler típusát tükrözné, és SEAD/DEAD (ellenséges légvédelem elnyomása/megsemmisítése) küldetések végrehajtására az újonnan felbukkanó indiai-csendes-óceáni konfliktusgócokon.

Dobos Endre

Forrás:

Key.Aero;

Defence Security Asia;

Royal United Services Institute (RUSI)

Kapcsolódó írások: https://aviatika.blog.hu/2025/05/12/korszeru_radoelektronikai_vedelmi_rendszerek

https://aviatika.blog.hu/2024/10/13/az_indiai_legieronek_tovabbi_450_vadaszgepre_van_szuksege_hogy_szembenezzen_a_kozelgo_fenyegetesekke

https://aviatika.blog.hu/2025/03/30/milyen_kepessegekkel_rendelkezhet_a_rafale_f5-os_vagy_super_rafale

Kép: RealAirPower

A negyedik generációs vadászgépek továbbra is értéket képviselnek

Kenneth S. Wilsbach tábornok a Szenátus Fegyveres Erők Bizottságának október 9-i meghallgatása előtt elmondta, hogy az F-15EX repülőgépek leszállítása késik a Boeingnél zajló munka-beszüntetések miatt.

A meghallgatáson Wilsbach az F-15EX és más 4. generációs platformok értékét hangsúlyozta a lopakodás hiánya ellenére azt mondta, hogy más módon is hozzájárulhatnak a harctéri sikerhez. Példaként említette az F-15EX képességét túlméretezett hiperszonikus fegyverek és esetleg más, titkos rakéták hordozására.

Írásos előterjesztésében Wilsbach arról számolt be, hogy a Boeing által gyártott F-15EX „a tervezett költség-, ütemterv- és teljesítmény kritériumokon belül van”. De míg a két repülőgép első tételét leszállították, „a második tétel repülőgépeinek leszállítása, amelyek eredetileg várhatóan ebben a naptári évben érkeztek volna, késik a folyamatban lévő Boeing-sztrájkok miatt. Az esedékes 12 darab F-15EX-ből eddig 6-ot szállítottak le” – mondta Wilsbach.

A Boeing szerelői augusztusban sztrájkoltak a cég St. Louis-i üzemben, de a vadászgép szállításokra gyakorolt ​​hatás mértéke eddig nem volt ismert.

Wilsbach szerint a késedelmes szállítások hatást gyakorolnak a műveletekre az oregoni Portland Air National Guard bázison, amely egyben az F-15EX iskolaépülete és az első működőképes egység helyszíne is. Hozzátette, hogy ez hatással lesz a 2026-os tengerentúli helyszínekre történő szállításokra is – utalva a japán Kadena légibázisra, amely tavasszal fogadta volna az EX-eket.

A 4. generáció léte

A légierő tervei az F-15EX-szel kapcsolatban az elmúlt években többször is megváltoztak. A légierő kezdetben 144 vadászgép vásárlását tervezte, majd ezt a számot 99-re csökkentette, majd a Kongresszus további forrásokat biztosított a darabszám 129-re emeléshez.

Amikor Ted Budd szenátor (republikánus, Észak-Karolina) megkérdezte az F-15EX beszerzésével kapcsolatos véleményét, Wilsbach azt mondta, hogy „örömmel megvizsgálná” a flottában lévő repülőgépek teljes számát, hogy „megnézze, mi a megfelelő szám… és hogy szükségünk van-e többre”.

A számoktól függetlenül Wilsbach megjegyezte, hogy az EX „olyan fegyverek hordozására lesz képes, amire nagyon kevés más platform képes”. Ezek közé tartoznak – mondta – „a nagyon nagy hatótávolságú fegyverek, hiperszonikus fegyverek, amelyek nem férnek el az 5. és jövőbeli 6. generációs repülőgépek belső fegyverrekeszében”.

Valószínűleg a Raytheon által fejlesztett hiperszonikus támadó cirkálórakétára utalt, mivel a légierő másik hiperszonikus fegyverét, a levegőből indítható gyorsreagálású fegyvert (ARRW) a B-52-esen tesztelik. Nem volt világos, hogy Wilsbach más, titkos nagy hatótávolságú fegyverekre is utalt-e, mint az AGM-260 Joint Advanced Tactical Missile, bár titkosított, állítólag nagyjából akkora, mint az AIM-120 AMRAAM radarvezérelt levegő-levegő rakéta, és ötödik generációs repülőgépekbe fog illeszkedni.

Általánosabban fogalmazva, Wilsbach azt mondta, hogy nagy rajongója az F-15-ösnek, mivel maga is repült vele. A repülőgépet „hihetetlen igáslónak” nevezte, és azzal érvelt, hogy a 4. generációs F-16-os vadászgéppel együtt számos képességet kínál.

Az USAF F-15-nek átlagéletkora körülbelül 30-38 év (az F-15C-k körülbelül 37,7 év, az F-15E-k pedig körülbelül 31 év), míg az F-16-osok átlagéletkora meghaladja a 30 évet. Ezek a repülőgépek jelentősen idősebbek a kezdetben tervezett élettartamuknál, a problémát pedig súlyosbítja a légierő vadászflottájának teljes életkora.

A US Navy Super Hornet gépei közül némelyikük már 25-30 éve szolgálatban van. A fejlesztéseknek köszönhetően azonban szolgálati idejük egészen a 2040-es évekig kitolódik.

Az Egyesült Államok több mint 1100 darab F-35-ös vadászgépet tervez szolgálatba állítani 2030-ig. Az amerikai fegyveres erők (légierő, tengerészgyalogság és haditengerészet) várhatóan 1128 F-35-össel fognak rendelkezni a 2029-es pénzügyi év végére.

Az amerikai légierő összesen 1763 F-35-ös beszerzését tervezi, bár a konkrét szállítási és üzembe helyezési dátumok változhatnak.

Az USAF 187 darab F-22-es vadászgépet állított szolgálatba, amelyeknek a technikai frissítésével a gépek 2030-ig, az F-47-es vadászgép megjelenéséig szolgálatban maradnak.

Mindeközben Kína több mint 300 darab J-20-as vadászgépből álló flottával rendelkezik, és a becslések szerint ez évente 100-120 repülőgéppel bővül. A jelenlegi termelési ütem alapján a szám 2030-ra várhatóan meghaladja az 1000-et.

Bár nincs hivatalos adat, a becslések szerint Kínának 2030-ra több mint 100 darab J-35-ös vadászgépe lesz szolgálatban. A Defence Security Asia jelentése szerint a teljes ütemű gyártás 2026-ban kezdődik, a kezdeti működési képesség (IOC) pedig 2027-2028-ra várható. Ez a jelenlegi legjobb becslés, mivel Kína nem hozza nyilvánosságra a hivatalos gyártási adatokat. A teljes ütemű gyártás várhatóan 2026 körül kezdődik, a kezdeti működési képesség (IOC) pedig 2027-2028-ra várható.  (A szerző megjegyzése)

A tábornok Tom Cotton (R-Arkansas) szenátornak elmondta, hogy kétséges, hogy az F-22-esekből és F-35-ösökből álló 5. generációs vadászgépflottája képes lenne világméretű műveleteket végrehajtani a 4. generációs flotta támogatása nélkül.

Az együttműködő harci drónok szerepe

„Még sok a tanulnivaló” az Együttműködő Harci Repülőgép, vagy drón (CCA) programban – mondta Wilsbach Gary Peters szenátornak (demokrata, Michigan), de bár úgy véli, hogy a félautonóm drónokat a Légi Nemzeti Gárda, valamint az Aktív és Tartalék egységek fogják üzemeltetni, ezek nem lesznek a vadászegységek részei, és nem egy helyen állomásoznak majd.

„Úgy gondoljuk, hogy nem a jelenlegi vadászrepülőgép századokba lesznek beágyazva, hanem saját századok lesznek” – mondta. „Szétosztják őket, és egy stratégiai bázison állomásoznak majd.”

Írásában Wilsbach azt mondta, hogy a CCA program „alapvető a légierő jövőbeli felkészültsége szempontjából. Nemcsak prioritásként kezeljük, hanem agresszívan felgyorsítjuk az első egység szolgálatba állítását, és tervek vannak arra, hogy a második egységet a 2026-os pénzügyi év elején állítsák szolgálatba.” A vadászgépekkel való partnerség és azok képességeinek fejlesztése mellett a CCA-kat „célzottan a fenntartható megfizethetőségre tervezték, csökkentve az életciklus-költségeket a csökkentett üzemeltetési igények, az egyszerűsített logisztika és az alacsonyabb fenntartási költségek révén.

Hozzátette, hogy a program jól teljesít, és az Anduril drónnak az év vége előtt repülnie kell. Elmondta, hogy a vadászflottának át kell állnia az F-15C-ket és F-22-eket tartalmazó flottáról az F-47-es vadászgépet és az YF-42/44-es drónokat tartalmazó flottára.

Az ellenfél légiereje

A vadászpilóták kiképzéséhez a légierő régóta „agresszor egységekre” támaszkodik, amelyek gyakorló ellenfelekként szolgálnak a gyakorlatok és a kiképzés során. Wilsbach megjegyzéseiben azt írta, hogy a haderő most ellenséges légi eszközök hiányával küzd, és amíg a haderő nem tudja „lemásolni a csúcskategóriás harcot”, a légierő és szerződéses agresszor egységek keverékére lesz szükség.

„A légierő a kiterjesztett valóság képességeinek kutatásába és fejlesztésébe is befektet, amelyek javíthatják a valós repülést azáltal, hogy realisztikusan és konstruktívan mutatják be az ellenfelet” – jegyezte meg Wilsbach. „Siker esetén a kiterjesztett valóság képessége csökkentheti az élő ellenséges légi járművek iránti igényt, miközben minimalizálja a működési biztonsági aggályokat is.”

„Az alaptechnológia ígéretesnek bizonyult, de még van munka az 5. generációs fegyver-rendszereinkbe való sikeres integrálás érdekében” – tette hozzá.

Dobos Endre

Forrás: Air & Space Forces

Kapcsolódó írások: https://aviatika.blog.hu/2025/03/17/szukseges-e_a_4_es_5_generacios_vadaszgepek_egyuttmukodese

https://aviatika.blog.hu/2025/09/24/a_raytheon_uj_apg-82_v_x_radart_fejlesztett_az_f-15ex_vadaszgepek_szamara

https://aviatika.blog.hu/2025/05/06/elso_pillantas_a_usaf_uj_egyuttmukodo_vadaszdronjaira

Kép: A SAAB koncepció; SAAB

A Franciaország, Németország és Spanyolország által fejlesztett közös hatodik generációs vadászgép-projekt, az FCAS állítólag az összeomlás szélén áll. Ennek eredményeként Németország már egy B-tervet készít elő, amely úgy tűnik, együttműködést foglal magában egy másik európai repülőgépgyártóval, Svédországgal, amely leginkább a JAS 39 Gripenjéről ismert.

A Hartpunkt szerint a két ország jelenleg tárgyalásokat folytat, mivel mindkettő hasonló helyzetben van. Egy új vadászgép önálló fejlesztése megkérdőjelezhető, míg egy meglévő repülőgép megvásárlása kulcsfontosságú kompetenciák elvesztéséhez vezethet a hazai repülőgépiparban.

A hírek szerint a német Airbus Defense and Space és a svéd Saab már konzultációkat folytat egy lehetséges közös projektről. Egy ilyen együttműködés mindkét fél számára előnyös lenne a finanszírozás, a fejlett technológiák és az ipari tapasztalatok kombinálása révén.

Érdekes módon a tárgyalások nemcsak egy hagyományos vadászgépről, hanem egy pilóta nélküli rendszerről is szólnak, amelyet CCA (Collaborative Combat Aircraft) néven emlegetnek. A drónprojekttel kapcsolatos munka hamarosan megkezdődhet, a várható működési képesség 2032-re lesz elérhető.

A fejlesztés felgyorsítása érdekében az Airbus amerikai XQ-58A Valkyrie drónok vásárlását tervezi tesztplatformként. Ezeket különféle rendszerek tesztelésére fogják használni, beleértve a vezérlőszoftvert, a küldetéstervezést, a fegyverintegrációt és a meglévő repülőgépekkel való interoperabilitást.

Összességében logikus lépés lenne Németország és Svédország együttműködése egy következő generációs vadászgéppel kapcsolatban, tekintettel az elmúlt években bővülő védelmi kapcsolataikra. Például a Saab feladata a német F123-as fregattok modernizálása, míg a GlobalEye légi korai figyelmeztető repülőgépét fontolgatják a Luftwaffe megfigyelési képességeinek javítására.

Ezzel szemben Svédország Iris-T SLM föld-levegő rakétarendszereket rendelt, amelyek Ukrajnában rendkívül hatékonynak bizonyultak. A Saab a Boeinggel közösen fejlesztett T-7A Red Hawk sugárhajtású kiképzőgéppel is bizonyította együttműködési nyitottságát.

Ez arra utal, hogy az FCAS látszólag elkerülhetetlen összeomlásával szemben Németország már egy vészhelyzeti tervet készít saját 6. generációs vadászgépének fejlesztésére. Egyes elemzők feltételezik, hogy Berlin csatlakozhat a brit-olasz-japán GCAP programhoz, de ez a partnerség már jól meghatározottnak tűnik, és nem igazán vágyik arra, hogy helyet adjon az asztalnál.

Ami Németország jelenlegi FCAS partnereit illeti, Franciaország elméletileg egyedül is folytathatná a projektet, hasonlóan a Rafale-hoz, különösen tekintettel az indiai ötödik generációs vadászgép-programban való potenciális részvételére. Spanyolország azonban sokkal nehezebb helyzetben lenne: az F-35 elutasítása után az FCAS a jövőbeli légierő-modernizációs terveinek sarokkövévé vált, bár Madrid a közelmúltban érdeklődést mutatott a török ​​KAAN vadászgép iránt.

Dobos Endre

Forrás: Defense Express

Kapcsolódó írások: https://aviatika.blog.hu/2025/09/20/nemetorszag_fontolgatja_hogy_kilep_a_franciaorszag_altal_vezetett_a_kovetkezo_generacios_vadaszgep_p

https://aviatika.blog.hu/2025/07/21/epul_az_egyesult_kiralysag_uj_lopakodo_vadaszgepenek_demonstrator_repulogepe

https://aviatika.blog.hu/2025/03/11/a_flygsystem-2020-es_a_saab_6_generacios_vadaszgepe_lesz

Kép: Az FZ123-as rakéta ; TWZ

Ukrajnában francia fejlesztésű rakétát használnak a Shahed, nagy hatótávolságú, egyirányú támadó drónok megsemmisítésére. A Thales 70 mm-es lézerirányítású rakétája nagyjából hasonlít az amerikai gyártmányú Advanced Precision Kill Weapon System II-re (APKWS II), de az FZ123-as olyan harci résszel rendelkezik, amely több ezer acélgolyóból álló felhőt hoz létre. Légi és földi indításúra tervezték, az orosz drónfenyegetés elleni ukrán védelmi fegyverkészlet részeként.

A Thales most fokozza 70 mm-es irányított rakétáinak gyártását a belgiumi Herstalban található üzemében. A harci rész 0,9 kg-os robbanó töltete robbanáskor sugárirányban szétszórja az acélgolyókat, egy körülbelül 24 m átmérőjű halálos felhőt hozva létre. A Thales szerint a rakéta II. és III. osztályú drónokat képes megsemmisíteni akár 3 000 méteres távolságból is. Általánosságban elmondható, hogy a NATO II. osztályú besorolása közepes méretű, taktikai rendszereket fed le, beleértve a Shahed-et is, míg a III. osztály a közepes magasságú, nagy hatótávolságú és nagy magasságban repülő drónokat foglalja magában. Egyetlen ilyen rakéta indítása lehetővé teszi több drón lelövését, ha azok rajban, vagy elég közel repülnek egymáshoz.

A lézer irányító rendszer addig világítja meg a célpontot, amíg a rakéta közel nem ér hozzá, majd a közelségi gyújtórendszer beindítja a robbanást. A lézer irányítás némi kihívást jelent a kezelő számára, különösen rossz időjárás esetén. Ha a lézersugár megszakad, a rakéta öt másodpercig tovább repül az utolsó ismert célpont felé, majd ballisztikus pályára áll. A Thales szóvivője elmondta a Business Insidernek, hogy a rakétákat már telepítik Ukrajnában a rakéták indítására alkalmassá tett Mi-8 Hip helikopterekről. Együttműködő alkalmazás is elképzelhető, amikor az egyik repülőgép megjelöli a célpontot, miközben a másik indítja a rakétákat. Az amerikai APKWS II rakétát is jellemzően így használják levegő-levegő alkalmazások során.

A Thales rakéták a földről is indíthatók, az Egyesült Államok által szállított VAMPIRE drónok elleni rendszer segítségével. Az ukrán hadsereghez 14 darab ilyen Humvee-ra szerelt rendszert szállítottak. A VAMPIRE rendszerben használt eszköz általában a lézervezérelt APKWS II-es rakéta, amelyet forgatható alapzatra szerelt, négycsövű 70 mm-es LAND-LGR4 hordozórakétáról indítanak.

A Thales a 70 mm-es rakétákhoz egy saját, öt csövű földi hordozóeszköz fejlesztésén is dolgozik, amely elérte a prototípus stádiumot. Nem ismert, hogy mennyi rakétát szállítottak Ukrajnának, de Thales szerint Kijev többet kér.

A költségek tekintetében, amelyek régóta kiemelkedő pontok a drónelleni rendszerek kapcsán, a Thales szerint ez az eszköz „egy olcsó rakéta”.

Összehasonlításképpen a Pentagon költségvetési dokumentumai szerint az AIM-9X Sidewinder rakéta jelenlegi generációs Block II-es változatának az ára kicsivel 420 000 dollár alatt van. Eközben az AIM-120-as fejlett közepes hatótávolságú levegő-levegő rakéta (AMRAAM) ára meghaladja az 1 millió dollárt darabonként. Jelenleg egyetlen APKWS II-es irányító és vezérlő egység körülbelül 15 000 dollárba kerül, további néhány ezer dollárra van szükség a robbanófejhez és a hajtóműhöz.

A Thales rakéta drágább lesz, mint az elfogó drónok, amelyeket Ukrajna szintén egyre inkább használ az orosz drónok ellen. Ezek általában darabonként 500 dollár körüli áron vannak, és csak a legdrágább modellek ára haladja meg az 5000 dollárt.

A Thales potenciálisan jelentős mennyiségű rakétát gyárthat Ukrajna számára. A vállalat termelési kapacitása évente 30 000 nem irányított változat gyártására alkalmas a 70 mm-es rakétából, de ezt meg tudja duplázni a gyártás két műszakra való áttérésével. Mivel nem minden általuk gyártott rakéta irányított, és mivel sokat közülük más országokkal aláírt szerződések teljesítésére gyártanak, az Ukrajna számára elérhető rakéták száma arányosan kevesebb lenne. A Thales azonban azt nyilatkozta, hogy az év végéig körülbelül 3500 darab FZ123-as irányított rakétát tervez gyártani, azzal a céllal, hogy 2026-ra évi 10 000 darabot gyártsanak.

Ukrajna költséghatékony drónelleni fegyverek iránti igénye, különösen az egyre kifinomultabb orosz Shahed és Geran sorozatú, nagy hatótávolságú, egyirányú támadó drónok támadó hullámainak ellensúlyozására, már jól ismert.

Ezen támadó drónok gyártása a közeljövőben drasztikusan bővülni fog, és ahogy arról a múltban már beszéltünk, nagyon is lehetséges, hogy 2026-ra Oroszország évente több mint 50 000 ilyen drónt gyárthat.

Vannak jelek arra, hogy a Thales drónelleni rakéta iránt nagyobb érdeklődést mutathatnak az európai NATO-tagállamok is, amelyek korábban általában elhanyagolták a drónelleni stratégiákba való befektetést.

A kép most megváltozott a múlt hónapban történt incidenst követően, amelyben a lengyel hatóságok közlése szerint 19 orosz drón lépett be az ország légterébe, melyek közül néhányat lengyel és holland harci repülőgépek lőttek le. Ezt az esetet számos más továbbra is rejtélyes drónbetörés követte Dániában és Norvégiában.

Alain Quevrin, a Thales Belgium igazgatója a Business Insidernek elmondta, hogy „minden európai ország érdeklődést mutat” a rakéta iránt. „Ezek valóban kérdéseket vetnek fel” – tette hozzá Quevrin. A vállalat már bővítette a Herstalnál foglalkoztatott dolgozói létszámot az új megrendelések előrejelzése miatt.

Mindezek együttesen azt jelentik, hogy a Thales nagyon is megfelelő időben hozhatja forgalomba lézervezérlésű 70 mm-es rakétáját a dedikált drónok elleni harci résszel, mivel a különböző országok fegyveres erői is azt vizsgálják, hogyan lehet a legjobban elhárítani az egyre növekvő fenyegetést.

Dobos Endre

Forrás: TZW

Kapcsolódó írások: https://aviatika.blog.hu/2025/09/13/uttoro_technologia_megosztasi_megallapodas_az_egyesult_kiralysag_es_ukrajna_kozott_dronok_szeria-gya

Kép: Shenyang Aircraft Corporation J-50; 

Közvetlenül 2024 karácsonya után, Kína két feltételezett 6. generációs vadászrepülőgép prototípusa volt látható repülés közben, ami izgalmat váltott ki a katonai szakértők körében.

A különleges repülésről készült képeket nem hivatalos kínai hírügynökség mutatta be, hanem magánszemélyek készítették a fényképeket. Több tucatszor megörökítették a nappali fényben repülő lopakodó formájú gépeket – feltűnően, szinte demonstratívan –, majd a képeket a közösségi hálón terjesztették.

Pontosan kilenc hónappal azután, hogy megjelentek az új 6. generációs kínai vadászgép első fotói és videói, amely valószínűleg a Shenyang Aircraft Corporation J-50-es harci gépe, most egy új fénykép kering a közösségi hálón.

Hagyományosan a kínai források számára a fotók valódi eredetét nehéz lesz megtalálni, de meg kell jegyezni, hogy meglehetősen nagy távolságból készültek. Vagyis lehetséges, hogy később teljes értékű, kiváló minőségű fotók jelennek meg erről a repülőgépről, amelyeket a kifutópályán gurulás közben készítettek, feltéve persze, hogy a fotó szerzőjét addigra nem tartóztatják le.

A gépet a kínai repülős közösségben, mint J-50-es típust említik, de hivatalos megerősítés vagy akár kötelező érvényű elnevezés nem érkezett a hatóságoktól vagy a SAC (Shenyang Aircraft Corporation) gyártó vállalattól.

A prototípusok feltűnő repülését Kínában nagy valószínűséggel szándékosan szervezték meg – finom üzenetként a kínai mérnökök felülmúlhatatlan innovatív képességeiről. Az X-en vagy a releváns platformokon keringő videók megerősítik ezt a benyomást.

Mivel Kína nem olyan transzparens, mint az Egyesült Államok, így nem áll rendelkezésre hiteles információ a gép jellemzőiről.  A rendelkezésre álló fényképek – amennyiben azok nem a mesterséges intelligencia által generált képek – alapján azonban a gép méreteiből, az általános elrendezésből és a felismerhető tervezési részletekből lehetséges teljesítmény paraméterekre és a jövőbeli alkalmazási spektrumra vonatkozó kezdeti hipotézisek levezetése,.

A „λ-szárnyú" vadászgép

A „Lambda” (λ) név a gép jellegzetes csupaszárny alaprajzi alakjára utal, amelyet a releváns fórumokon J-XDS vagy J-50 néven forgalmaznak. Ez nem egy klasszikus delta, hanem egy innovatív repülő szárny elrendezés függőleges vezérlőfelületek nélkül, erősen nyilazott belépőéllel és tört vonalú, (fogazott) kilépő éllel.

Egy rövid aerodinamikai kitérő jól szemlélteti a Shenyang tervezői előtt álló kihívást: a cél egy olyan kompromisszumos terv megvalósítása volt, amely maximalizálja a felhajtóerő-ellenállás erő arányt, miközben a szerkezeti tömeget a lehető legalacsonyabban tartja. A λ-szárnynak a hagyományos trapézszárnyakhoz képest magas oldalviszonya csökkenti az indukált légellenállást, így javítva az aerodinamikai hatékonyságot. A fogazott hátsó él is hozzájárul ehhez – de másrészt szerkezeti hátrányokkal is jár, mivel csökkenti a merevséget és növeli a tömeget.

A Shenyang-terv tehát vékony mezsgyén mozog a maximális aerodinamikai teljesítmény és a szerkezeti megvalósíthatóság határai között – ez a megközelítés egyértelműen mutatja, mennyire ambiciózus Kína 6. generációs harci repülőgépe.

Ezért kulcsfontosságú volt a kínai fejlesztők számára – és úgy tűnik, sikerült is nekik – egy aerodinamikai-szerkezeti multidiszciplináris optimalizálás megvalósítása az λ-szárny speciális tulajdonságai segítségével. A Kínai Tudományos Akadémia (CAS) kutatói már évekkel ezelőtt átfogó tanulmányokat publikáltak erről a témáról, amelyekben innovatív továbbfejlesztést tulajdonítottak ennek a szárnygeometriának a klasszikus delta vagy trapéz szárnyakhoz képest.

A kínai tudósok korántsem állnak egyedül ezzel az értékeléssel. Európában és az Egyesült Államokban is régóta ígéretes elrendezésnek tekintik a jövőbeli vadászrepülőgépek számára. Hasonló koncepciókat valósítottak meg a brit UCAV programokban, a BAE Taranis, a Boeing-X-45C és X-47B programokban, valamint a brit GCAP/Tempest projektben. Hasonló megközelítés várható az amerikai NGAD program esetében is.

A döntő különbség: míg Nyugaton ezek a tervek eddig tanulmányok, pilóta nélküli demonstrátorok vagy koncepció grafikák formájában léteztek, a kínai lambda szárnyú vadászgép már nem terv, hanem valóság.

Irányítás vízszintesen elforgatható szárnyvégekkel

Mivel az új kínai csupaszárny konstrukció szándékosan lemond a radarkeresztmetszet minimalizálása érdekében, a függőleges vezérlőfelületekről így különleges kihívást jelent a kormányozhatóság biztosítása. Különösen a dőlési és bólintási mozgások igényelnek innovatív megoldásokat. A klasszikus vezérlőfelületeket, mint a magassági és a csűrőkormányt, integrálták, általában úgynevezett elevonok (magassági kormány és csűrőkormány kombinációja) formájában.

A németországi Horten fivérek és az amerikai Jack Northrop már az 1940-es években is küzdött ezekkel a problémákkal. Nem utolsósorban emiatt a Northrop csupaszárny bombázóterveit, mint az X-35/X-49, végül felváltották a hagyományosabb tervek, mint például a B-47-es.

Manapság azonban a nagy teljesítményű fly-by-wire rendszerek, a komplex algoritmusok és a fejlett szárnygeometriák alkalmazása biztosítja a szükséges stabilizálást. Erre példák az amerikai B-2 Spirit és B-21 Raider bombázók, amelyek kormányozhatósága digitális támogatás nélkül aligha lenne elképzelhető.

Az eddig rendelkezésre álló képek és megfigyelések alapján a kínai fejlesztők látszólag egy technikai újítást valósítottak meg: a teljesen elforgatható szárnyvégeket. Ezek további vezérlőfelületként szolgálnak, és lehetővé teszik a lokális felhajtóerő eloszlás – és így a felhajtóerő aerodinamikai középpontjának – célzott eltolását. Funkcionális szempontból ez egy „virtuális vezérsíkot” jelent.

Repülés közben a mozgatható szárnyvégek szimmetrikus bólintás korrekciós funkciókat, vagy – differenciált működéssel – orsózó mozgást hoznak létre. A helyi állásszög változtatásával a felhajtóerő hozzájárulás előre vagy hátra tolható, ami kiegyensúlyozó nyomatékokat generál, és csökkenti a csupaszárny egyébként kifejezett statikus instabilitását.

Ez az elv azonban nem biztosít alapvető stabilizációt. A J-50-es instabil is maradna egy fejlett, állandóan vezérelt fly-by-wire rendszer nélkül. Csak a digitális repülésirányítás teszi lehetővé a felhajtóerő, a súlypont és a bólintó nyomatékok egyensúlyban tartását minden repülési helyzetben – ami a modell gyakorlati használhatóságának központi kulcsa.

További változatok

A képek egy kéthajtóműves elrendezésre utalnak, mindkét gázsebességfokozót kétdimenziós tolóerő-vektor-vezérléssel tervezték, ami egy speciális kialakítás a nagy manőverezőképesség fenntartása érdekében – amely megoldást elsőként a Lockheed Martin F-22-es vadászgépnél alkalmaztak a fejlesztők.

A fúvócső és a gázsebességfokozó kialakítása viszont az infravörös-jellemzők következetes csökkentésére utal: a lapos gázsebességfokozók, pajzsok és belső kialakítás célja a hőkibocsátás csökkentése a hátsó területen, és ezáltal az infravörös érzékelők általi észlelhetőség csökkentése.

Sok kínai elemző próbál méret- és funkcionális becsléseket levezetni a megjelent fényképekből – például a belső fegyverrekeszek méretéből és helyzetéből. Az ilyen becslések természetesen közelítő jellegűek: egy gyakori levezetés a rakéták hosszán vagy az ismert hajtóművek hosszán alapulnak (például a WS-10/WS-15 esetében gyakran említett ~5,05 m). A következő generációs (ami eddig ismert) kínai harci gépek alapvető légiharc rakétái a PL-17-es (hossza: 6 m) és a PL-15-ös (hossza: 4 m), amiből következtetni lehet a fegyverrekesz, és tovább a gép hosszméreteire.

Természetesen mindez csak becslés – sok részlet spekulatív feltételezéseken alapul. Az azonban biztos, hogy a Kínai Népköztársaság jelenleg az egyetlen hatalom az USA-n kívül, amely két működőképes 5. generációs lopakodó vadászrepülőgéppel (J-20 és J-35) rendelkezik – és már két, esetleg akár három 6. generációs repülőgéppel is büszkélkedhet, amelyek repülő prototípus státuszban vannak.

Az amerikai NGAD programban részt vevő két versengő repülőgép (hivatalosan idén március óta F-47-nek jelölve) állítólag már 2019-ben és 2022-ben is repült – de az USA délnyugati részének hatalmas kiterjedése és a szigorúan éjszakai tesztelés miatt mindezt még nem volt látható.

Dobos Endre

Forrás: Militär Aktuell;  Air & Space Forces

Kép: USAF

Az amerikai légierő állítólag vizsgálja lopakodó, csupaszárny „arzenál” (légiharc rakéta teherszállító) repülőgépek telepítésének lehetőségét, amelyek légiharc rakétaszállító gépekként szolgálhatnának. A tágabb koncepció már korábban is szóba került a B-21 Raider lopakodó bombázó egy változatával kapcsolatban. Az Air & Space Forces Magazine egyik cikke szerint a légierő más potenciális csupaszárny platformok esetében is fontolgatja ennek a szerepnek betöltését.

Egy magas rangú légierő tisztviselő az Air & Space Forces Magazine-nak elmondta, hogy ezt a fajta arzenál rakétaszállító gépet a légierő azon terveinek részeként tanulmányozzák, amelyek arra vonatkoznak, hogyan kezeljék a Kínával vívott nagy intenzitású konfliktust az indo-csendes-óceáni térségben. A cikk szerint a lopakodó, csupaszárny repülőgépek tucatnyi levegő-levegő rakétát vinnének magukkal a légiharcba.

Egy volt magas rangú légierő tisztviselő az Air & Space Forces Magazine-nak azt nyilatkozta a múltban, hogy „nem volt meggyőző érv” a B-21-es légiharc változata mellett, annak ellenére, hogy szóba került. De a Kínával folytatott légi háború lehetősége és annak gyors evolúciója miatt úgy tűnik ez az álláspont megváltozott.

Jelenleg a tanulmány még korai szakaszban van, de finoman szólva is érdekes, hogy a légierő más gyártókkal való együttműködés lehetőségét vizsgálja, és a jelenleg mélyreható repülési teszteken részt vevő B-21-től eltérő platformokat alkalmazna.

Ugyanez a tisztviselő azt mondta a hírportálnak, hogy egy ilyen típusú rakétaszállító gép kiegészíthetné, vagy akár helyettesíthetné a légierő néhány új, Együttműködő Harci Drónját (Collaborative Combat Aircraft; CCA), amelyeket az elkövetkező években terveznek hadrendbe állítani. „Vannak más módok is a „megfizethető tömeg” elérésére, mint az égbolt CCA-kkal való elsötétítése” – mondta a tisztviselő.

Az alapvető működési forgatókönyv szerint a csupaszárny rakétaszállító gép jelentős levegő-levegő rakéta „rakteret” biztosítana a vadászgépek, így az F-22-es, az F-35-ös és a jövőbeli F-47-es számára. A vadászgépek feladata lenne a célpontok felderítése és kijelölése, amelyeket azután a rakétaszállító gépekről, látótávolságon túlról indított nagy hatótávolságú rakétákkal támadnának meg – ez egy olyan koncepció, amelyről évek óta beszélnek. Az együttműködő harci drónokat (CCA) is be lehetne illeszteni a rendszerbe. Érdemes megjegyezni, hogy az F-35-ös és F-22-es pilótáknak egyik fő panasza a nagyobb számú levegő-levegő rakéta hiánya a gépeikben. Belső szállításra optimalizált és rövidebb hatótávolságú kisebb méretű rakétákon dolgoznak, hogy enyhítsék ezt a problémát.

Nincs említés arról, hogy a rakétaszállító gépnek lesz-e személyzete vagy sem, de a B-21-es személyzet nélküli vagy opcionálisan személyzettel ellátott változatának ötlete kezdetektől fogva része volt ennek a programnak. Már dolgoztak egy lehetséges kiegészítő drónon a B-21-es támogatására. Bár eredetileg bombázó drónnak tervezték, egy ilyen kialakítás azonban ugyanúgy alkalmas lehet levegő-levegő rakétaszállító funkcióban.

2019-ben Scott Pleus vezérőrnagy, a légierő akkori vezetője, a Csendes-óceáni Légierő (PACAF) légi és kiberműveleti igazgatója felvetette egy olyan B-21-es alkalmazásának a lehetőségét, „amely rendelkezik légiharc képességekkel”, és „együttműködhet a következő generációs Légi Dominancia Rendszercsaláddal (NGAD) légiharcban a lopakodási képességeit kihasználva…”

A B-21-es számos fegyverzete, amelyek közé tartozik a JDAM rakétáktól a bunkerromboló (Massive Ordnance Penetrator; MOP) bombán át az ultra nagy hatótávolságú levegő-levegő rakétákig, profitálhat a Raider képességeiből.

Tavaly decemberben David Allvin tábornok, a légierő vezérkari főnöke megerősítette, hogy a légierő nem zárta ki a B-21-esek szerepének és küldetésének bővítését az F-47-hez vezető következő generációs légi dominancia rendszercsalád (NGAD) kezdeményezés terveinek újraértékelése részeként.

A légierő legújabb elképzelései között szerepel annak a lehetősége is, hogy a B-21-től eltérő repülőgép sárkányszerkezetet használjanak légiharc feladatra. Ez nyilvánvalóan bizonyos aggodalmakat vált ki, hogy a Northrop Grumman képes-e megépíteni az alap bombázó mellett egy lehetséges levegő-levegő küldetésű változatot. Ugyanakkor egy teljes specifikációjú B-21-es verzió nagyon drága eszköz lenne, és valószínűleg a kifinomultsági szintje nem lenne szükséges egy arzenál repülőgép szerepéhez. Egy leegyszerűsített modell, egyszerűbb érzékelőkkel, csökkentett kommunikációs képességgel, valamint esetleg pilóták nélkül és kissé lerontott lopakodási képességgel, jelentősen csökkenthetné a gép árát, miközben kihasználná a B-21-es vázszerkezetét.

A légierő nyilvánosan kinyilvánított terve régóta legalább 100 darab B-21 Raider vásárlása és szolgálatba állítása. Azonban, ahogy a múltban már beszéltünk róla, fennáll annak a lehetősége, hogy a B-21-es erő végül jóval nagyobbá válhat. Időközben a Légierő Globális Csapásmérő Parancsnoksága (Air Force Global Strike Command; AFGSC) megvizsgálta a B-21-esek gyártási mennyiségének növelésére vonatkozó lehetőségeket, beleértve egy újabb gyártóüzem megnyitásának lehetőségét is.

A jelenlegi becslések szerint a Northrop Grumman a 2030-as évek elejére évente 10 darab B-21-est fog gyártani. Még a termelés növelésére szolgáló források birtokában sem biztos, hogy további kapacitás áll majd rendelkezésre egy légiharc változat gyártására is.

Egy új, lopakodó, csupaszárny rakétaszállító gép kifejlesztése a nulláról egyértelműen jelentős vállalkozás lenne, bár valószínűleg kevésbé költséges, mint egy csúcskategóriás bombázó gyártása rakétaszállító gépként való használatra. Ugyanakkor egy erre a célra kifejlesztett speciális terv nemcsak a B-21-eshez, hanem más fejlett csupaszárny programokhoz is kifejlesztett technológiákra támaszkodhatna, beleértve a titkosított területeken működő programokat is.

Bár a B-21-es dedikált légiharc változata nem biztos, hogy elnyeri az AFGSC kegyeit, a saját védelmük érdekében levegő-levegő rakétákkal felfegyverzett Raiderek léte már más kérdés. Ezt támasztja alá az a bizonyíték, hogy a PACOM már beépített „elméleti B-21-eseket” levegő-levegő fegyverekkel a Kína elleni jövőbeli hadjáratok megismerését szolgáló háborús játékokba.

Egy másik lehetőség az lenne, hogy kibővítsék (ha még nem rendelkeznek vele) a légiharc képességet az alap B-21-esbe. A levegő-levegő és levegő-föld fegyverek alkalmazásának lehetőségével rendelkező Raiderek sokoldalúsága nőne, és ezek a repülőgépek akár vegyes rakományt is szállíthatnának, ha a küldetés megkívánja. Azt is meg kell jegyezni, hogy a B-21-es kisebb fegyverszállító képességgel rendelkezik, mint a jelenleg szolgálatban álló B-2 Spirit, és legalábbis a második repülőgép fotói alapján hiányoznak belőle az oldalsó rekeszek a kisebb fegyverek számára – bár ez a fejlesztés során változhat.

Másrészt a B-21-es egy nagyon költséges repülőgép, és a légiharc rakéták számára biztosított fegyverkapacitás szükségszerűen elveszi az elsődleges bombázó küldetés teljesítéséhez szükséges fegyverkapacitás egy részét, amit az AFGSC valószínűleg nem fog értékelni. Ezt figyelembe véve a B-21-es rendkívül nehéz feladatot kapna a központi csapásmérő szerepe mellett egy nagyobb konfliktus során. Tehát, ha a B-21-eseket részben vadászgépek rakéta szállítójaként kellene igénybe venni, több repülőgépre lenne szükség, ami az AFGSC számára már elfogadhatóbbá tehetné ennek a szerepnek az átvételét.

Eközben úgy tűnik, nincs hiány nagy hatótávolságú levegő-levegő rakétaprogramokból, amelyek megfelelő fegyverzetet biztosíthatnának egy ilyen típusú rakétaszállító repülőgép számára.

Számos az Egyesült Államokban folyó nagyon nagy hatótávolságú légiharc rakétaprogramról tudunk, amelyekről ismert, hogy fejlesztés alatt állnak, és több ilyen program is titkosított. A legismertebb a légierő/haditengerészet közös AIM-260-asa, (amely sokkal nagyobb hatótávolságot kínál majd, mint a jelenlegi AIM-120 AMRAAM, valamint egyéb új és továbbfejlesztett képességeket is, de ezeket egy, az AIM-120-hoz hasonló méretű rakétába építik be. Egy Raider méretű repülőgép hatalmas számú AIM-260-as légiharc rakétát lenne képes szállítani.

Ugyanakkor egy B-21-es méretű, vagy ahhoz közeli méretű és kapacitású platform képes lenne olyan túlméretezett fegyverek szállítására is, amelyeket az együttműködő harci drónok (CCA) vagy akár a vadászgépek nem, mint a többlépcsős légiharc rakéták. Ami a nagyon nagy hatótávolságú légiharc rakétákat illeti, az egyik ilyen szerepre nagyon alkalmas opció az AIM-174B (4,7 m hosszú; 0,34 m átmérőjű; 860 kg tömegű) rakéta lenne, a felszínről indítható SM-6-os rakéta levegőből indítható változata. Ezeket jelenleg az amerikai haditengerészet F/A-18 Super Hornetjei hordozzák. Nagyobb hatótávolságú (240 … 480 km), mint bármely más rakéta, amelyet az amerikai hadsereg valaha is alkalmazott légiharcban, ezért az indo-csendes-óceáni hadszíntérre kifejezetten alkalmas. Az ellenség első vonalában harcoló vadászgépekre történő indítása nagyon is megfelelne ennek az új csupaszárny arzenál repülőgép szerepének, amely sokkal több extra nagy méretű rakétát tudna szállítani, mint a vadászgépek.

Alternatív megoldásként a légierő a több tucat rakétaszállító csupaszárny repülőgép vásárlása helyett Pilóta nélküli Harci Légi Járműveket (Unmanned Combat Aerial Vehicle; UCAV-kat) is alkalmazhatna, amelyek nagyobb hatótávolságot és jobb túlélőképességet kínálnak, mint az együttműködő harci drónok, valamint sokkal nagyobb hasznos teherrel rendelkeznek. A két eszköz összehasonlítása nem könnyű mindaddig amíg nem ismert a szállítható légiharc rakéták mennyisége és a hordozó repülőeszközök ára, lopakodó és túlélő képessége, egyéb technikai jellemzői.

Az UCAV (pilóta nélküli harci légi jármű) egy nagymértékben autonóm, nagy teljesítményű drón, amelyet független harci műveletekre és stratégiai szerepkörre terveztek, (pl. X-45 Phantom Ray) mint levegő-föld vagy levegő-levegő támadó repülőgép. Ezzel szemben az együttműködő harci repülőgép (CCA) egy alacsonyabb költségű, fél-autonóm drón, amely a vadászgép kisérőjeként szolgál, közvetlenül támogatva és kiegészítve azt kibővített képességekkel és egyfajta védelmi rétegként.

Kína ugyanakkor intenzíven fejleszt csupaszárny drónokat, beleértve lopakodó UCAV-kat is. Ezek közül a drónok közül néhány szintén figyelemre méltó méretű. Sőt, ezek közül a legújabb méretei akár az amerikai légierő legújabb rakétaszállító gép koncepciójával is megegyezhet, legalábbis tervezését tekintve, bár nem ismerjük a pontos tervezett küldetését vagy konfigurációját. Nevezetesen ez egy tört vonalú belépőéllel bíró csupaszárny drón, valamivel kisebb, mint a B-21-es, de potenciálisan légiharc támogató szerepkörre tervezve.

Amennyiben a Légierő bármilyen típusú levegő-levegő rakétaszállító repülőgépre forrásokat talál, annak a CCA-ra és más programokra gyakorolt ​​hatása nem világos.

Egy meg nem nevezett magas rangú légierő-tisztviselőnek az Air & Space Forces Magazine-nak adott nyilatkozata azt sugallja, hogy egy nagyszámú levegő-levegő rakétával felfegyverzett lopakodó, csupaszárny arzenál repülőgép bizonyos mértékig veszélyeztetheti a CCA-drónok terveit, bár inkább hasznos kiegészítője is lehetne.

A CCA program, legalábbis kezdetben, olyan drónokra épül, amelyek képesek AIM-120-as és AIM-260-as méretű légiharc rakétákat szállítani, ami azt jelenti, hogy ezek a drónok szorosan együttműködhetnek a vadászrepülőkkel, jelentősen kiterjesztve azok hatótávolságát, miközben fokozzák a küldetés hatékonyságát és a túlélőképességet.

Jelenleg a CCA-k első csoportjának elsődleges feladata a vadász-repülőgépek támogatására szolgáló repülő „rakéta teherszállítókként” való működés lesz, amit a General Atomics YFQ-42A és az Anduril YFQ-44A FQ (Fighter Drone) megnevezései is tükröznek. Bár a CCA-k várhatóan sokkal közelebb működnének az ellenséghez, mint egy arzenál repülőgép, közel sem lennének képesek annyi rakétát szállítani – kezdetben mindössze két AMRAAM-ot.

Eközben erőfeszítéseket tesznek a legénységgel rendelkező vadászgépek (és más platformok) hatótávolságának és rugalmasságának növelésére, beleértve a LongShot drónt is, amelyet kifejezetten légiharc „rakéta teherszállítónak” fejlesztenek. A drón előre viszi a rakétákat, hogy fokozza a taktikai hatékonyságot és különösen az vadászrepülők túlélőképességét. Bár a tervek szerint költséghatékony lesz, a LongShot nem újra felhasználható, és mindegyik csak két rakétát fog szállítani.

Valójában ezek a kisebb drónok (CCA-k) csak viszonylag korlátozott rakétahordozó kapacitással rendelkeznek. Ebben az összefüggésben egy nagyobb, lopakodó repülő szárny, tágas belső kapacitással, nagyon vonzóvá válik a lehető legtöbb levegő-levegő rakéta szállítása szempontjából egy számbeli túlerőben lévő ellenfél, mint Kína ellen. Továbbá, attól függően, hogy milyen távolságból tudna működni az arzenál repülőgép, nem feltétlenül lenne ugyanolyan alacsony lopakodó képességre szüksége, mint a B-21-nek.

Érdekes az új arzenál repülőgépekkel kapcsolatos hírek időzítése az F-47-es tekintetében is, amelyet mindig is a légierő jövőbeli légi fölényre irányuló erőfeszítéseinek élharcosának szántak, különösen az indo-csendes-óceáni térségben.

Míg a Boeing megkezdte az első F-47-es gyártását a légierő számára, az első repülést 2028-ra tervezik, kérdések merülnek fel a gyártandó repülőgépek végleges számával és költségével, valamint a teljes méretével és a fegyverszállítási kapacitásával kapcsolatban.

A légierő közölte, hogy legalább 185 darab F-47-es vásárlását tervezi, de ez a szám a jövőben változhat. Vita folyt arról is, hogy több verziót is építhetnek fokozatos fejlesztési ciklusokban. Eközben, mivel az előrejelzések szerint az F-47-es akár háromszor annyiba is kerülhet, mint egy átlagos F-35-ös, ez a tényező valószínűleg szintén szerepet játszik majd a beszerzési tervekben.

Bármennyi F-47-est is szerezzenek be, a légierő úgy tűnik, úgy véli, hogy ezek, valamint a sokkal nagyobb mennyiségű F-35-ös és CCA-k még mindig nem biztos, hogy elegendő erőt képviselnek ahhoz, hogy biztosítsák az Egyesült Államok dominanciáját a Csendes-óceán hatalmas távolságain, különösen egy elhúzódó hadjárat során.

Az amerikai légierőnek szüksége lesz az extra nagy hatótávolságú (AIM-174B) rakétákra egy csendes-óceáni háborúban, amelyeknek a hordozásához mindenképpen egy új lopakodó hordozóeszközt kell fejleszteni.  Bár ez jelentős költségekkel járna, egy lopakodó, levegő-levegő rakétákkal teli arzenál repülőgép lehetne ennek az egyik módja.

Dobos Endre

Kapcsolódó írások: https://aviatika.blog.hu/2025/09/25/uj_latvanyterveken_egy_f-15-os_vadaszgep_longshot_levego-levego_raketahordozo_dront_indit

https://aviatika.blog.hu/2025/08/24/forrasok_szerint_az_usaf_egyuttmukodo_harci_dronjainak_elso_repulesei_kuszobon_allnak

https://aviatika.blog.hu/2025/05/08/a_legiero_olcso_es_az_amraam_meretenel_50_-al_kisebb_legiharc_raketakkal_kivanja_ellatni_a_harci_gep

https://aviatika.blog.hu/2024/08/29/eloszor_keszult_fenykep_az_usa_aim-174-es_raketajarol

Egy légi, vagy földi cél megtalálása, azonosítása kellő magabiztossággal ahhoz, hogy fegyverekkel megtámadhassuk, majd folyamatos követése, amíg el nem jön a célzás és a támadás ideje. Ezek mind a modern megsemmisítési lánc alapvető elemei. A lánc lezárása kritikus fontosságú, az okozott kár felmérése és annak eldöntése, hogy szükséges-e további intézkedés, ezek a ciklus lezárásának utolsó lépései. Bár ezek lehetnek a megsemmisítési lánc alapvető építőkövei, ez jelentős leegyszerűsítése mindannak, ami ebbe beletartozik. Szóval, hogyan fog kinézni a jövőbeli megsemmisítési lánc – amelynek a távolsága drámaian megnő? Miért lesznek olyan fontosak? És hogyan fejlődhetnek az idő múlásával?

Scott „Frag” Jobe, nyugállományú vezérőrnagy, az erőtervezés, az integráció és a háborús játékok igazgatója volt, mielőtt nyugállományba vonult az Egyesült Államok Légierejétől. Jobe a megsemmisítési lánc mestere, és ma a Boeing titkos Phantom Works fejlesztési program stratégiájának az alakításáért felel.

Ezek a célzási ciklusok érzékelőket, lövészeket, döntéshozókat, összetett kommunikációs kapcsolatokat és fegyvereket igényelnek, és mindegyiknek megvannak a saját speciális követelményei. Az elégtelen sebesség, a gyenge érzékelés és számos hiányosság, beleértve mindenekelőtt az ellenséges akciókat, amelyek megszakíthatják a ciklust, amelyek végső soron kudarchoz vezethetnek. Konkrét taktikai bevetésekben, valamint stratégiai szinten a fejlett ellenfelek kulcsfontosságú elemekben, például adatkapcsolatokban, parancsnoki és irányító csomópontokban keresik a sebezhetőségeket, hogy megszakítsák ezt a rendkívül fontos láncot.

Jobe beszélt a Boeing azon elképzeléséről, hogy a csata megkezdése előtt lezárja a megsemmisítési láncokat, jelentősen megfosztva az ellenséget a megszakításuk lehetőségétől. Ez számos képességet foglal magában, beleértve a pilóta és a drónok közötti csapatmunkát a többi együttműködő harci repülőgéppel együtt támadó és védelmi szerepekben. Az E-7 Wedgetail, mint előretolt parancsnoki és érzékelő csomópont, összhangban az űrbeli és a földi harctéri érzékelő és kommunikációs rétegekkel, mind az egyenlet részét képezi, a Phantom Works pedig a vállalat innovációinak élvonalában áll ezen a kritikus területen – beleértve a fejlett technológiát és a légi dominancia élvonalbeli elemeit, mint a 6. generációs F-47-es vadászgépet.

TWZ: El tudná magyarázni a megsemmisítési lánc kritikus funkcióját?

Jobe: Néhány példát fogok felhozni a közelmúltbeli eseményekből, amelyek segítenek keretet adni a beszélgetésnek. A közelmúltbeli konfliktusokban láthattuk, hogy a célzási ciklus lezárásának képtelensége legalább az egyik fél számára hatalmas kárt okozott. Az úgynevezett „organikus megsemmisítési láncok” – azok, amelyeket egy adott platformon lévő érzékelőből fejlesztenek ki, és egy fegyverhez kötnek a célpontok megtámadására – lezárásának képessége némileg sikeresnek bizonyult.

Ez bonyolultabbá válik, ha operatív szintre emeljük, és hírszerzést, megfigyelést és felderítést (ISR) is bevonunk az információk gyűjtésébe a csatatérről, és ezeket összekötjük a következő manőversorozattal vagy a megtámadni kívánt célpontokkal. Ezután fel kell mérnünk, hogy sikerült-e elérni a kívánt hatást.

Láttunk már olyan erőket, amelyek nem tudták ezt nagy léptékben megtenni, a statikus, lövészárokba kényszerített csatatér eredményeként. Ez olyan taktikákhoz vezetett, mint például több ezer drón kiküldése nagyon apró és különálló cselekmények, például egyes járművek vagy egyes katonák megtámadására. Ha valóban képesek lettek volna ezeket a láncokat operatív szinten lezárni, valószínűleg nem így működött volna, ahogy alakult.

A manőverező képesség és az ellenségre történő hatás képessége annyira degradálódott, hogy hosszú, elhúzódó hadjárattá vált. Az a képesség, hogy meghatározza a harc ciklusának a léptékét kritikus fontosságú.

Az amerikai hadsereg koncepciója „találd meg, azonosítsd, kövesd, célozz, semmisítsd meg, értékeld” vagy (find, fix, track, target, engage, assess; F2T2EA). A célpont észlelésének a képessége az elsődleges követelmény minden megsemmisítési láncban. Ez származhat műholdakról, pilóta nélküli platformok képeiről, egy radarral rendelkező harci gépről – bármiről, ami információkat gyűjt a csatatérről, majd értelmezi azokat.

Ha visszamegyünk John Boydhoz és az általa megfogalmazott figyeld meg, tájékozódj, dönts, cselekedj (observe, orient, decide, act; OODA hurok) ciklushoz, ez a koncepció ma is érvényes –. Ezek a megsemmisítési láncok alapvető elemei, amelyek átkerültek a találd meg, azonosítsd, kövesd, célozz, semmisítsd meg, értékeld mantrába – ezek valójában az alapvető összetevők.

TWZ: Mi a példa arra, hogyan lehet lezárni egy megsemmisítési láncot a csata előtt?

Jobe: A lényeg a hadműveleti terv, a manőver, valamint a megsemmisítési lánc értelmezésének és működésének megértése – az összecsapás előtt. Itt nem csak az érzékelőkről és a támadó eszközökről van szó.

Nemrég láttuk ezt, amikor a vadászok úgy döntöttek, hogy nem szállnak harcba, amikor tudták, hogy hátrányba kerülhetnek. Csak akkor harcoltak, amikor tudták, hogy lezárhatják a célpontkeresési ciklust – és ezeket a döntéseket valószínűleg a felszállás előtt hozták meg. Már előre megvolt a fejükben, hogyan fognak összecsapni, mi a manővertervük, milyen célpontokat támadnak meg, és mikor vállalnak kockázatot, hogy optimalizálják a saját pozíciójukat és minimalizálják az ellenfélét.

Bizonyos helyzetekben ezek a katonai erők félelmetes képességekkel rendelkeztek – a repülőgépekkel, a rakétákkal és a radarokkal. De valójában nem ez döntötte el ezeket az összecsapásokat, hanem az, hogyan fognak összecsapni, és milyen kockázatokat fognak vállalni. Azt hiszem, hogy a pilóták és a parancsnokság már a csatába lépés előtt eldöntötték, hogyan fogják lezárni ezeket a megsemmisítési láncokat.

Biztos vagyok benne, hogy voltak tartalékaik arra az esetre, ha a dolgok rosszul mennének, de így kell valójában megtervezni a küldetést és a manőver tervet. Maga a terv általában meglehetősen alapvető, és soha nem éli túl az ellenséggel való első találkozást. Minden a vészhelyzetekről szól, és arról, hogy mi történik, ha valami nem sikerül.

Szeretném megemlíteni a vietnami háború Bolo hadműveletét is, amelyet akkoriban Robin Olds ezredes vezetett. Ez egy hihetetlen megtévesztő kampány volt, és ők lezárták ezeket a megsemmisítési láncokat, mielőtt összecsaptak volna. Hamis rádióhívásokat generáltak és hamis repülési profilokat, amelyek megtévesztették az ellenséget. Ezt feltérképezték a fejükben, és ezeket az összecsapásokat valószínűleg még a felszállás előtt eldöntötték.

Robin Olds fejlesztette ki ezt a taktikát és ezt a manőver tervet, tökéletesen beállította, hogy az a saját előnyükre váljon, és csak akkor csaptak le, amikor pontosan az volt a lehetőség, amit akartak.

TWZ: El tudná magyarázni, mit jelent a megsemmisítési lánc lezárása?

Jobe: Egy egyszerű példa egy ellenséges jármű megtámadása, a rakéta eltalálja a járművet, a jármű már nem hatékony, vagy megsemmisül. De az értékelés ugyanolyan fontos, mint a célpont megtalálása, rögzítése és megtámadása. Be kell zárni a kört. A Bolo hadművelet sikeres volt taktikai összecsapásként, de stratégiai szinten a vietnami háború kimenetele egészen más volt. A taktikai célpontok megtámadásának értékelése nem terjedt ki a hadműveleti és stratégiai célokra. A megsemmisítési lánc lezárása a teljes ciklus vége. Fel kell mérni, mi történt, és mire van szükség ahhoz, hogy a következő akciósorozat hatékony legyen.

TWZ: Milyen elemek kritikusak egy modern nagy hatótávolságú megsemmisítési láncban?

Jobe: Tegyük fel, hogy van két légi eszköz, egy baráti és egy ellenséges, és mindkettő 12 000 m magasságban repül. Ha a Föld görbületének egy egyszerű heurisztikáját használom, akkor közvetlen rálátásuk lehet egymásra körülbelül 650-700 km távolságig, a globális elhelyezkedéstől függően. Ezen a hatótávolságon túl a görbület két oldalán vannak, és nincs fizikai mód, hogy lássák egymást, hacsak nem rendelkeznek egy horizonton túli radarral, amellyel ma egyetlen légi eszköz sem rendelkezik. Egyszerűen fogalmazva, ha a Föld görbületének másik oldalán vagy, akkor egy nagy távolságú megsemmisítési lánc környezetben vagy.

Ebben az esetben ez nem egy „organikus megsemmisítési lánc”, vagy valami, amit te magad fejlesztesz ki a saját fedélzeti érzékelőiddel. Valami másnak kell érzékelnie a célpontot. Most adatokról beszélünk. A célponttal kapcsolatos információk: a pozíciója, magassága, iránya, sebessége, a célpont típusa – ekkor valamilyen más eszköztől származnak. Tehát nem tudod saját elhatározással lezárni ezt a megsemmisítési láncot.

Ebben a helyzetben valószínűleg egy űrbe telepített eszközzel fogsz dolgozni. Mert az képes érzékelni a célpontot, amikor te nem. Emellett képes lehet nagy mennyiségű adatot gyűjteni, ezeket az adatokat feldolgozni, és a küldetés szempontjából releváns adatokat a küldetés szempontjából releváns sebességgel biztosítani. Tehát ebben a helyzetben a nagy hatótávolságú megsemmisítési lánc alapvető kezdete ismét a célpont érzékelése, de ennek egy külső forrásból kell származnia. Ezután az érzékelőtől származó adatoknak el kell jutniuk a vadászgéphez, aminek van egy fegyvere vagy egy hatása, amivel el lehet távolítani a célpontot. Ebben az esetben tegyük fel, hogy ez egy levegő-levegő rakéta. Még ha a vadászgépnek van is egy olyan rakétája amelyik rendelkezik ilyen hatótávolsággal, szüksége van a célpont adataira, ezért igénybe vesz egy kommunikációs réteget. Ehhez jön még valaki, aki ezt a harcot irányítja, hogy a vadászgépet a célponthoz irányítja a kívánt hatások elérése érdekében, manőver perspektívát, és felhatalmazást ad a támadásra.

A hatalmas hatótávolságok és a hozzájuk kapcsolódó repülési idő miatt valaminek frissítenie kell a támadó rakéta adatait repülés közbeni céladatokkal, mert a fegyverek manőverezése szinte soha nem statikus. Ehhez ugyanaz az érzékelő szükséges, amely a célpontot követi, hogy akár organikusan, akár más mechanizmuson keresztül elküldje a frissítéseket a rakéta számára.

TWZ: Vannak lehetőségek az űrérzékelésen keresztül?

Jobe: Közvetlenül az űrből is megtörténhet a cél észlelése, vagy lehet egy légi eszköz, amely látótávolságon belül van, és rendelkezik egy érzékelővel az észleléshez. Van egy érzékelő réteg az űrben, amely ezeket a dolgokat különböző szinteken tudja megvalósítani, és azt hiszem, a besorolási szintek miatt valószínűleg ennyiben hagyom.

TWZ: Áttérve a kommunikációs oldalra. Biztos vagyok benne, hogy az ellenfelek nagyon kifinomult eszközökkel rendelkeznek a nagy hatótávolságú megsemmisítési láncok működésének a kivédésére a kommunikációs eszközök célba vételével. Mit tesznek ennek kezelésére?

Jobe: Mindenki tudja, hogy a műholdak kétcsatornás vonalakon keresztül kommunikálnak. Ha ezeket zavarják, akkor már nem tudják megmondani egy űrbe telepített eszköznek, hogy mit akarnak tőle, és nem tudják elérni azt az információt vagy küldetéshatást, amelyet a műhold kommunikálni próbál. Ezért folyamatosan fejlesztjük a nagy hatótávolságú megsemmisítési láncaink rugalmasságát – a harci ciklus azon elemeinek az alkalmazása mellett, amelyek már redundanciával vagy zavarással szembeni ellenállással rendelkeznek. Legújabb generációs kommunikációs műholdjaink szoftveresen definiált zavarvédelmi és autonóm önjavító képességekkel rendelkeznek az ellenséges zavarási kísérletek kivédésére. A megsemmisítési láncokban redundancia rétegeknek kell lenniük ahhoz, hogy lezárják őket, és megbízhatóak legyenek.

TWZ: Említette a célpontokat észlelő légi eszközöket, és ez természetesen elvezet minket az E-7A Wedgetail és annak képességeiről való beszélgetéshez.

Jobe: Az E-7A Wedgetail kritikus fontosságú képesség a megsemmisítési lánc lezárásához. Az E-7A Wedgetail rugalmasságot biztosít az ismeretlennel szemben. Irányítja a harcot. A többsávos fejlett érzékelési, parancs- és irányítási rendszer a csatát a javadra fordítja. Lehetővé teszi több célpont leküzdését, több fenyegetés elkerülését és az egyesített erő alkalmazását.

Az E-7A Wedgetail fejlett képességei – az érzékeléstől a több tartományon keresztül végzett adatintegráción át a valós idejű elemzésig a csatatér átfogó képének biztosítása érdekében – hatékony több tartományon keresztül végzett megfigyelési, kommunikációs és hálózatba kapcsolt csatavezetési képességeket és interoperabilitást biztosítanak, amelyek megsokszorozzák az egyesített erők hatékonyságát.

Számos légi és tengeri célpontot képes észlelni és követni, átfogó helyzetismeretet biztosítva hatalmas műveleti területeken. Az integrált érzékelőrendszer lehetővé teszi a repülőgép számára, hogy egyszerre több célpontot figyeljen meg, így felbecsülhetetlen értékű eszköz mind a védekező, mind a támadó műveletekhez.

Képességei túlmutatnak az észlelésen. Kifinomult kommunikációs rendszerekkel rendelkezik, amelyek megkönnyítik a valós idejű adatmegosztást a légi, az űr- és a szárazföldi erőkkel, javítva az együttműködésen alapuló döntéshozatalt. Az E-7A Wedgetail páratlan parancsnoki és irányítási képessége ugyanolyan kulcsfontosságú, és még fontosabbá válik, mivel a teljes területre kiterjedő adatintegráció és a vadászgép-drón csapatmunka egyre nagyobb szerepet kap a műveletekben.

Az E-7A Wedgetail első ilyen jellegű bemutatója során két MQ-28 Ghost Bat drónt (Collaborative Combat Aircraft; CCA) és egy harmadik repülőgépet irányított. Az MQ-28-as drón megfizethető harci tömeget kínál a nagy hatótávolságú megsemmisítési láncok kiegészítésére és fokozására.

Sok vita folyik a CCA-król és általában a vadászgép-drón csapatmunkáról. Már nagyon régóta repülünk távirányítású repülőgépekkel, de a CCA-k bizonyos szintű autonómiával működnek, ami magához a vadászgép platformhoz szervesen kapcsolódik. Ha az E-7A Wedgetailt és az MQ-28 Ghost Bat-eket együtt nézzük példaként, a Wedgetail képesek kommunikálni ezekkel az eszközökkel, és koordinálni a tevékenységüket, ami hatalmas erősokszorozót jelent.

Mostantól ezeket a CCA-kat előre lehet küldeni az ellenség felé, ahol nagyobb a kockázat, anélkül, hogy veszélyeztetnél egy nagy értékű eszközt, mint például az E-7A Wedgetailt, vagy a fedélzeten lévő operátorokat. Ezenkívül a Ghost Bats-ekbe ágyazott autonómia és mesterséges intelligencia is jelen van, ami azt jelenti, hogy képesek ugyanazokat a készségeket elsajátítani, mint egy a légiharcban esetleg megsemmisített drón. A repülőtérről felszálló következő drón pontosan ugyanazokkal a készségekkel rendelkezhet, és az iterációs folyamat sokkal gyorsabb, mint egy ember esetében.

A CCA-k a kockázatszámítást is megváltoztatják. Megengedheted magadnak, hogy elveszítsd az eszközt a hatás elérése érdekében, de anélkül, hogy kockáztatnád egy pilóta elvesztését.

A CCA képes messze elöl repülve rakétát indítani a légi célra vagy érzékelőként működni. Egy CCA-t előre küldhetsz érzékelni és a vadászgépre továbbítani az információt, akár egy E-7A Wedgetailen keresztül, akár közvetlenül. Ezt úgy képzelheted el, mintha a céladatokat visszacsatolnád a vadászgépre rakéta indításhoz.

TWZ: Milyen szerepet játszik ebben a Phantom Works?

Jobe: A Phantom Works a Boeing fejlett kutatás-fejlesztési és gyors prototípus készítési részlege, amelynek küldetése az innováció és a technológia határainak feszegetése. Végső cél a védelem jövőjének átalakítása – amely magában foglalja a küldetéstervezést, a képességeket és a megoldásokat, amelyek segítenek a vadászainknak a csata megkezdése előtt lezárni a megsemmisítési láncolatokat.

A Boeing védelmi üzletágában, amely magában foglalja a Phantom Works részleget is, nagy hangsúlyt fektetünk a rendszercsalád megközelítésre és a nyílt rendszer architektúrára. Ennek a munkának a nagy része a Virtuális Hadviselés Központunkban (Virtual Warfare Center; VWC) kezdődik, vezető modellező és szimulációs környezetben, amelyet arra használunk, hogy közösen fejlesszük ki a legjobb megoldásokat ügyfeleink legnehezebb problémáira. A Phantom Works számos projektet fejleszt jelenleg a tengeri, a légi és az űrkutatás terén – amelyek többsége titkosított.

A Virtuális Hadviselés Központban sok operatív elemzést végzünk, hogy biztosítsuk, hogy mélyen megértsük a viselkedést, és fejlesszük a technológiát, hogy megbízható hatásokat érjünk el, és bizalmat építsünk ki azzal kapcsolatban, hogy mit fognak tenni a CCA-k, amikor már nem „emberekkel kommunikálnak”. Végső soron küldetéstípusú utasításokat kell adni a CCA-knak. Tehát ha nincsenek ott emberek, akik megmondanák nekik, mit tegyenek, akkor is végrehajthatják a küldetés valamely elemét.

Ez a rendszercsalád magában foglalja az E-7A Wedgetail-t a Ghost Bat-tel. Így építjük ki az adatkapcsolataink rugalmasságát és platformjaink túlélőképességét, és hogyan kommunikálunk mind az űrben, de más hadviselési területekkel is, legyenek azok felszíni hajók – cirkálók, anyahajók stb. Ez a rendszercsalád megközelítés azt jelenti, hogy megérthetjük azokat az elemeket, amelyeknek együtt kell működniük. Lehet, hogy az E-7A Wedgetail irányítja a CCA-kat. Aztán talán van egy F-15EX-em, amely nagy hatótávolságú megsemmisítési lánc bevetést végez, hogy nagy értékű célpontokat iktasson ki.

Hogyan integrálhatjuk ezt a rendszercsaládot? Ez hatalmas részét képezi a munkánknak, és ezt építjük a különböző termékszegmensünkbe, az Apache-tól és a Chinooktól kezdve a fejlett vadászgépeinkig, az F-15EX-eken és F/A-18-kon át a fejlett jövőbeli programjainkig.

Mobilitási, felderítő és bombázó portfóliónk is a család része. Például a KC-46A Pegasus esetében azt vizsgáljuk, hogyan tehetjük részleges csatairányítási csomóponttá, mert tanker nélkül sehova sem megyünk. Ha vadászgéppel repülünk, a tankerek jelentik az életünket, mert biztosítják az üzemanyagot. Feltölthetjük a vadászgépeket üzemanyaggal, és ugyanakkor adatokkal is. A KC-46A tanker képes a harctéri információk továbbítására a vadászgépek, anyahajók és a flotta többi tagja között. Tehát a komplex segítségnyújtási megközelítésre összpontosítunk, és arra, hogy megértsük, hogyan illeszkednek ezek egymáshoz.

Visszatérünk oda, amiről korábban beszéltünk. Rugalmasnak kell lenniük a megsemmisítési láncoknak, ami megbízhatóvá teszi őket. Arra összpontosítunk, hogy megbizonyosodjunk arról, hogy értjük az összes lehetséges sebezhetőséget, és hogy ezeket enyhítsük, valamint bizalmat építsünk a rendszerek ökoszisztémájában.

Folyamatosan háborús gyakorlatokat végzünk, hogy megértsük a változó környezetet a fenyegetések szempontjából. Technológiai szempontból nagy hangsúlyt fektetünk a digitális mérnöki és tervezési koncepciókra, amelyek lehetővé teszik számunkra, hogy az új technológiákat, mind hardver, mind szoftver téren gyorsan bevezessünk. Az új szoftverekkel rengeteg képességet szerezhetünk az új fenyegetések mérséklésére. Ilyenek az új algoritmusok, amelyek képesek automatikusan felismerni a célpontokat, akkor is ha az ellenfél megváltoztatja azok elektronikus mintáját, más szóval azt, hogy hogyan milyen képet mutat egy érzékelő számára. Gyorsan be lehet építeni egy szoftvert, hogy ellensúlyozzuk ezt a képességet, amikor az megjelenik.

TWZ: Beszéltünk arról, hogy a csata megkezdése előtt lezárjuk a megsemmisítési láncokat. Mi a Phantom Works jövőképe ezzel kapcsolatban, és hogyan fejlesztik a megsemmisítési láncokat?

Jobe: Aktívan dolgozunk a Harc Menedzsment Parancs, Irányítás, Kommunikáció (Battle Management Command, Control, and Communications; BMC-3) terén. Ennek nagy része olyan fejlett szoftverekről szól, amelyek képesek olyan sebességgel és léptékben működni, amelyet az emberek nehezen tudnak megtenni, hogy tudják, hol vannak a különböző eszközök, milyen különböző érzékelőket tudnak alkalmazni, és hogyan lehet őket integrálni. Így lehetővé teszed az emberek számára a döntéshozatalt, és jobban megértheted a gépek között zajló csatát.

Emellett számos küldetéstervezés is folyik, amely segít jellemezni a fenyegetettségi és a fizikai környezetet. Ilyenek például a terepviszonyok és az időjárás – ezek mind olyan tényezők a valós műveletekben, amelyeket gyakran figyelmen kívül hagynak. Ezért rengeteg szoftverfejlesztést és küldetéstervezést, majd csatavezetést végzünk ezen a területen.

Végső soron egy összekapcsolt, alkalmazkodóképes és kész rendszercsaládra összpontosítunk, amely képes elrettenteni és megnyerni a közös harcot. Ez magában foglalja az E-7A Wedgetailt, az MQ-28-ast, a műholdakat, az F-15EX-et, az F-47-et, a küldetés-rendszereket és az alapvető technológiai képességeket, amelyek rendszercsaládunk néhány fontos elemét alkotják.

A Boeing adatokat, platformtudást, integrációt és nyílt rendszer-architektúrát kínál az ügyfeleknek és a potenciális partnereknek, miközben folyamatosan fejlesztjük, prototípusokat készítünk és tervezünk a jövőre nézve. Segítünk az ügyfeleknek felülmúlni a fenyegetéseket a nagy hatótávolságú megsemmisítési lánc tekintetében, és ezt a képességet a jövőben is tovább fogjuk fejleszteni.

Dobos Endre

Forrás: TWZ 

Kép: CA-1 Europe; Bayerisches Wirtschaftsministerium

A német védelmi startup vállalat, a Helsing bemutatta új, pilóta nélküli harci légi drónját (UCAV), a CA-1 Europát. A vállalat 2027-re tervezi a drón első repülését, amely nagyon hasonlít az MQ-28 Ghost Bat-ra. A Boeing ausztrál leányvállalata a Ghost Bat-ot először az Airpower Teaming System keretében az Ausztrál Királyi Légierő támogató harci drónjának fejlesztette. Az Egyesült Államok Légiereje is beszerzett legalább egy példányt, állítólag a kutatás-fejlesztés, valamint a tesztelési és értékelés támogatására.

Az egyhajtóműves CA-1 (Combat Aircraft 1) teljes méretű makettjét ma mutatták be a Helsing bajorországi tussenhauseni üzemében. A drón szögletes törzsének, szárnyának, oldalra helyezett szívócsatornáinak és osztott, kifelé döntött vezérsíkjának elrendezése mind erős hasonlóságot mutat az MQ-28-al. Ezt a konfigurációt időközben más drónok tervezése során is átvették. A Helsing drón súlya körülbelül 3992 kg, hossza pedig nagyjából 11 méter, ami nagyon hasonlít az MQ-28-hoz, és mindkét drónt a hagyományos kifutópályákról történő alkalmazásra készítik fel. A CA-1 más harci drónokhoz hasonlóan a belső fegyverterében szállítja majd a támadóeszközeit, de nem ismert azok mérete, tömege és mennyisége.

Ami a CA-1 mögött álló vállalatot illeti, a Helsinget 2021-ben alapították, és eddig leginkább mesterséges intelligencia szoftveréről ismert. A Helsing által kifejlesztett technológiák kisebb drónokba kerültek, amelyeket Ukrajna használ Oroszország teljes körű inváziója óta.

A vállalat CA-1-gyel kapcsolatos ütemterve szerint az első repülés 2027-ben, a szolgálatba állítás pedig 2031 előtt valószínű. E cél elérése érdekében a Helsing azt mondja, hogy több százmillió eurót fektet be a projektbe, és más, meg nem nevezett európai vállalatokkal is együttműködik. Mégis, a pénzbefektetés és az együttműködés másokkal egy dolog, de egy ilyen képesség tényleges megvalósítása már egy másik, különösen egy olyan vállalat számára, amely nem arról ismert, hogy nagyméretű, fejlett, pilóta nélküli repülőgépeket gyártana nagy mennyiségben. Másrészt az amerikai Anduril is hasonló helyzetben volt, amikor a Fury-t javasolta az USAF Collaborative Combat Aircraft programjába, és nyert. De ebben az esetben az alap Fury-terv már előrehaladott fejlesztés alatt állt, mint egy agresszor drón a Blue Force Technologies-tól, amelyet a vállalat felvásárolt.

Helsing szerint a CA-1 autonóm képességekkel fog rendelkezni. Bár jelenleg nem világos, hogy milyen mértékben lesz képes emberi beavatkozás nélkül küldetéseket végrehajtani, Helsing azt mondta, hogy arra számít, hogy a CA-1 képes lesz önállóan, más drónokkal és vadászgépekkel egy csoportban működni.

A CA-1 más hasonló típusú drónok gyors elterjedésének idején érkezik a színre, amit a légierők azon vágya vezérel, hogy növeljék a harci tömeget egy vitatott környezetben, amit ezek az olcsóbb és feláldozható platformok segítenek.

Egyre több katonai startup és tech cég, mint a Helsing, lép új területre, amelyet a már prosperáló „nehézsúlyú” védelmi cégek uralnak és igyekeznek a kezdőket kiszorítani a piacról.

A Ghost Bat-hez hasonlóan a CA-1-et is elsősorban támogató szerepkörre szánják, amely a támadó vadászgépekkel működik együtt, ami egyre nagyobb érdeklődésre tart számot Németországban is.

A legjelentősebb, hogy Németországban az Airbus Defense and Space nemrégiben bejelentette, hogy összeállt a Kratos Defense and Security Solutions vállalattal, hogy a lopakodó XQ-58A Valkyrie drónt a német Luftwaffe számára biztosítsák. Ez a partnerség akár más európai nemzetek számára is nyitott, és a Valkyrie elérhető lehet.

Az Airbus azt tervezi, hogy egy európaivá alakított Valkyrie drón 2029-re készen állhat a Luftwaffe számára. Jelenleg nem világos, hogy a német védelmi minisztériumnak van-e konkrét követelménye az XQ-58A megvásárlására vonatkozóan, de minden bizonnyal vannak jelek arra, hogy a jövőben egy hasonló platformot kíván bevezetni.

Most a Helsing CA-1-e versenytársat jelenthet ugyanerre a szerepkörre. Érdemes megjegyezni, hogy az Airbus más ajánlatokkal is rendelkezik ezen a területen.

2024-ben az Airbus bemutatta saját, lopakodó, támogató harci drón koncepcióját, amelyet Wingman néven ismernek. A vállalat akkoriban azt nyilatkozta, hogy a Luftwaffe egyértelmű igényét fejezte ki egy olyan drónra, amely képes lenne 4. és 5. generációs vadászgépekkel együttműködni, mielőtt a páneurópai Jövőbeli Harci Légi Rendszer (FCAS) szolgálatba állna. Az FCAS program által elérendő cél, hogy a 2040-es években szolgálatba álljon, középpontjában egy új generációs vadászgéppel (NGF) és a támogató harci drónokkal.

Jelenleg a páneurópai FCAS program jövője, és különösen Németország helye benne, egyre inkább vizsgálat alatt áll. Ettől függetlenül egyértelműnek tűnik, hogy Németország egy támogató harci drónt keres, bármi is legyen az FCAS sorsa.

Különösen szükség van egy következő generációs vadászgépre, amely Németország hamarosan megjelenő Eurofighter EK elektronikus harci repülőgépei mellett működhet. Az Eurofighter mellett, amelyekből többet is megrendeltek, Németország akár harci drónokat is kérhetne az általa szintén megrendelt F-35A lopakodó vadászgépek mellé. Ez az amerikai légierő F-35-ösre vonatkozó terve is, amelyet az Együttműködő Harci Drónok program keretében kifejlesztett drónokkal együtt terveznek üzemeltetni.

A lopakodó vadászgép és a támogató harci drónok kombinációját a tervezett jövőbeli amerikai légierő alapvető részének tekintik, és ez az ötlet más országokban is egyre népszerűbb.

Összességében úgy tűnik, hogy az támogató harci drónokat egyre inkább megoldásnak tekintik az európai légierők újjáépítésére, miután évekig csökkentették méretüket és korábbi képességeik egy része elsorvadt. A NATO és Oroszország közötti növekvő feszültségek miatt az európai – köztük németországi – védelmi kiadások emelkednek, és a légierők gyors és költséghatékony bővítésének szükségessége a drónokat a középpontba helyezi.

A CA-1 Europa egy testreszabott megoldásnak tűnik a légierők – köztük a német Luftwaffe – számára, amelyek a harci tömeg újjáépítésének módjait keresik. Ugyanakkor a CA-1 Europa-nak kemény versenyre kell számítania a már régebb óta működő szereplőkkel a támogató harci drónok gyorsan telítődő piacán.

Dobos Endre

Kapcsolódó írások: https://aviatika.blog.hu/2025/09/20/nemetorszag_fontolgatja_hogy_kilep_a_franciaorszag_altal_vezetett_a_kovetkezo_generacios_vadaszgep_p

https://aviatika.blog.hu/2024/10/04/a_rafale_f4_1_szabvany_szerinti_vadaszrepulogep_utan_varhatoan_lesz_egy_5_generacios_szuper_rafale

https://aviatika.blog.hu/2025/02/06/franciaorszag_bejelentette_egy_uj_lopakodo_harci_dron_kifejleszteset_a_super_rafale_f5-os_vadaszgepe

Kép: LongShot látványterv; General Atomics

A General Atomics ajánlatai új megvilágításba helyezik a levegőből indítható LongShot drónjuk alkalmazását F-15-ös vadászgépekről, B-52-es bombázókról és C-17-es teherszállító repülőgépekről. A LongShot a Védelmi Fejlett Kutatási Projektek Ügynökségének (Defense Advanced Research Projects Agency; DARPA) programja, amely egy levegőből indítható pilóta nélküli repülőgép koncepciót vizsgál, és amely képes levegő-levegő rakéták szállítására és indítására. Ez a fajta indítás megnövelné a támadás hatótávolságát és csökkentené az indítóplatform sebezhetőségét.

A DARPA 2020-ban szerződést kötött a General Atomics, valamint a Lockheed Martin és a Northrop Grumman hadiipari vállalatokkal a LongShot koncepciók kezdeti kidolgozására. Végül a General Atomics vállalatot választották a terv 2023-as folytatására. A szélcsatorna tesztelés már folyamatban van az első repülés pedig jövőre várható. A DARPA eredetileg abban reménykedett, hogy a LongShot 2023 vége előtt repülni fog. 2024 márciusára ez az ütemterv már a 2025-ös pénzügyi év egy bizonyos pontjára csúszott, amely a hónap végén zárul.

A General Atomics legújabb látványtervein látható LongShot drón teljes mértékben összhangban van azzal, amit a vállalat az elmúlt években mutatott be, a dizájn 2020 óta sokat fejlődött.

A jelenlegi dizájn egy hosszúkás törzset és egy ívelt orrot tartalmaz. Elöl helyezkedik el a vízszintes vezérsík, mögötte foglal helyet a nyilazott szárny, mögötte pedig a lefelé néző kifelé döntött osztott függőleges vezérsík, valamint egy spoiler, amely a szívócsatorna légbeömlőjétől a fúvócsőig fut. Az új látványtervek megerősítik, hogy a szárny az indítást követően nyílik ki üzemi helyzetébe. A LongShot specifikációi és képességei egyelőre titkosak.

Egy viszonylag alacsony sebességű, üzemanyag-takarékos légi járműről van szó, amelynek a feladata a cél közelébe juttatni a nagy energiájú levegő-levegő rakétákat. A célok megsemmisítése a rakéták feladata, ami számos kulcsfontosságú előnnyel jár, amelyek növelik a fegyverek hatékonyságát – áll a programról szóló bejegyzésben a Pentagon 2026-os költségvetési kérelmében. A jelenlegi program a levegő-levegő rakéták viszonylag kis, lakatlan területről történő indításának stabilitási és irányítási kihívásait igyekszik feltárni.

„Harci forgatókönyvekben bevetést követő helyreállítása nem igazán praktikus, és az ár sem teszi szükségessé” – mondta C. Mark Brinkley, a General Atomics szóvivője a drón ismételt felhasználhatóságával kapcsolatos kérdésekre válaszolva. „Tesztelésre és kiképzésre azonban visszaállítható, és erre vannak lehetőségeink.”-mondta.

A General Atomics LongShot korábbi látványtervei a kibővített Strike Eagle család kétüléses F-15-ös változatairól indított drónokat ábrázolták, amelybe most már az amerikai légierő F-15EX Eagle II is beletartozik. Az F-15EX a szárny alatti tartóin egy-egy LongShot drónt szállíthat. Az F-15E és most az EX által kínált jelentős hatótávolság és teherbírás, amelyek különösen fontossá teszik ezeket a gépeket a jelenlegi és jövőbeli műveletekhez.

Egyelőre nem ismert, hogy egy LongShot egyszerre hány levegő-levegő rakétát tud szállítani. Az eddigi látványtervek azt mutatták, hogy a drónok mindegyike képes legalább két AIM-120-ast indítani a belső rekeszéből. Amint azt már említettük, a LongShot célja, hogy kiterjessze a megsemmisítési hatótávolságot, amelyen az F-15EX indítóplatform légiharc rakétát indíthat a célokra. A drónok előre repülhetnek a magasabb kockázatú területekre, mielőtt indítanák a belső rekeszből a rakétáikat. A tervek szerint a LongShot drónok egyszerűen megnövelik azt a területet, amelyen egy indítóplatform, különösen egy taktikai vadászgép, mint például egy F-15-ös, képes a fenyegetések leküzdésére.

A LongShot drónok a saját indítóplatformjukon kívüli forrásokból származó céladatokat is felhasználhatnák a célok leküzdésére. Ez az alkalmazás a fejlesztés alatt álló nagy hatótávolságú megsemmisítő háló architektúrákra támaszkodna kihasználva annak előnyeit. Ahogy a megsemmisítő háló kiterjedése bővül, az ilyen drónok egyre nagyobb valószínűséggel találnak el légi célokat az indítóplatform érzékelőinek hatótávolságán kívül eső célok ellen.

Más látványterveken B-52-es bombázók indítanak LongShot drónokat a szárny alatti pilonjaikról, valamint C-17-esek, amelyek a Rapid Dragon rakétarendszerrel indítják azokat. A Rapid Dragon egy különálló fejlesztési program, amelyet az amerikai légierő folytat, elsősorban azért, hogy a C-17-esek, valamint más teherszállító repülőgépek további indítóplatformként szolgálhassanak a cirkálórakéták indítása számára.

Egyetlen bombázó vagy teherszállító repülőgép sokkal több LongShot rakétát képes egyszerre indítani, mint egy taktikai repülőgép, ami segítene gyorsabban telíteni légiharc rakétákkal a csatatér egy adott szektorát. Ez lehetővé tenné egy ideiglenes légiharc rendszer gyors telepítését. A drónok a nagyobb és sebezhetőbb indítóplatformok közelében maradhatnának, hogy további helyi védelmet nyújtsanak, és csak szükség esetén vethetnék be, ami mind csökkentené a kísérő eszközök terhelését.

Ezeknek a drónoknak az irányítása potenciálisan számos módon történhet, az indító platformokon lévő parancsnoki modultól kezdve az olyan eszközökön át, mint a vadászgépek és bombázók, egészen a légtérben lévő légi parancsnoki és irányító platformokig. A drónok nagy távolságból is irányíthatók lennének, ha kommunikációjukat egy védett adatkapcsolati képességgel felszerelt közbenső platformon keresztül biztosítanák. Tehát az irányítási potenciál meglehetősen széles, de egyelőre úgy tűnik, hogy elsősorban a saját indító platformjaik végzik az irányítást.

Autonóm képességeik szintjétől függően a LongShotok potenciálisan függetlenebb módon is működhetnek. A DARPA beszélt arról a lehetőségről, hogy LongShotokat indítsanak bombázók belső táraiból. A drón összecsukható szárnyai és vezérsíkjai lehetővé tehetik a szállításukat forgó tárakból, amelyeket a légierő B-52-eseinek, valamint a B-1-eseinek és lopakodó B-2-eseinek bombarekeszeibe lehetne telepíteni. A program állásától függően a LongShot alkalmas lehet a hamarosan megjelenő B-21 Raider lopakodó bombázókon való alkalmazásra.

A légierő mellett a DARPA azt mondta, hogy a haditengerészet is átmeneti partner lehet ezekhez a légi indítással működő drónokhoz a jövőben.

A LongShot olyan programokhoz is hozzájárulhat, mint a légierő együttműködő harci drón (CCA) programja. A légierő tisztviselői nem zárták ki annak lehetőségét, hogy a jövőbeli CCA-flották légi indítással működő típusokat is tartalmazhatnak. Az amerikai tengerészgyalogságnak és az amerikai haditengerészetnek is megvannak a saját CCA-tervei, amelyek összefonódnak a légierő programjával.

A Pentagon legutóbbi költségvetési javaslata szerint a program jelenlegi céljai között szerepel a szélcsatorna-tesztjármű gyártásának és az ellenőrzések befejezése, a repülési tesztjárművek gyártásának folytatása, valamint a teljes méretű szélcsatorna-tesztelés lebonyolítása, adatok gyűjtése a kritikus mechanizmusok és alrendszerek szerkezeti dinamikai működéséről, instacionárius aerodinamikai adatok gyűjtése és a transzonikus aerodinamikai adatok skálázási korrekcióinak levezetése a 2025-ös pénzügyi év vége előtt. A légi alkalmassági tanúsítás és a repülőgépek integrációjának folytatása, szintén a kitűzött programcélok között szerepel.

A költségvetési dokumentumok megerősítik továbbá a repülési teszttevékenységek széles skálájának megkezdésére vonatkozó terveket a 2026-os pénzügyi évben, a taktikai szállító platformra való integrációt követően. A következő pénzügyi ciklusra vonatkozó kitűzött programcélok között szerepelnek az éles lövészeti bemutatók is.

A LongShotról és képességeiről, valamint arról, hogyan és milyen platformokról lehetne alkalmazni, további részletek is megjelenhetnek, ahogy a General Atomics és a DARPA közelebb kerül a repülési tesztkampány megkezdéséhez.

Dobos Endre