Az új egység, amelynek a feladata annak feltárása, hogy az Egyesült Államok légiereje miként fogja felhasználni jövőbeli (Collaborative Combat Aircraft CCA) pilóta nélküli együttműködő harci drón-repülőgépeit, most arra készül, hogy tényleges példányokat szerezzen be a kísérletezéshez használható drónokból. Ez a szolgálat drón terveinek folyamatos fejlődésével összhangban történik, részben a várható költségvetési hiányok miatti komoly aggodalmakkal kapcsolatban.

Andrew Hunter, a légierő beszerzésekért, technológiáért és logisztikáért felelős titkárhelyettese november 13-án egy védelmi beszerzési rendezvényen jelentette be egy további Increment 1-es drón vásárlását. A drónprogram várhatóan legalább két iteratív fejlesztési ciklust, vagy lépést fog tartalmazni. Az Anduril és a General Atomics jelenleg különálló terveket fejleszt az első lépés részeként, mindkét drón várhatóan jövőre száll majd fel először. A légierő várhatóan valamikor a 2025-ös pénzügyi évben indítja el az Increment 2-es versenyét. A drónprogram számos egyéb kapcsolódó munkát is magában foglal, beleértve az autonóm technológiákat.

A légierő először tavaly jelentette be terveit az Kísérleti Műveleti Egységgel kapcsolatban, most pedig folyamatban van a nevadai Nellis légibázison az egység létrehozása. Az egység feladata új taktikák, technikák és eljárások kidolgozása a drónok alkalmazásához, valamint annak feltárása, hogy ezek a drónok miként épülnek be a légierő általános haderőstruktúrájába, és segíti kiépíteni a bizalmat a működésüket megvalósító autonómia-algoritmusokban.

A légierő különböző szervezetei már számos humán irányítású vadászgépet és pilóta nélküli repülőgépet (drónt) használtak a drónok harci alkalmazásának bevezetésére, valamint más fejlett drónokkal és autonómiával kapcsolatos kutatási-fejlesztési, valamint tesztelési és értékelési programok támogatására. Ide tartozik a General Atomics XQ-67A Off-Board Sensing Station (OBSS) drón is, amelyből a vállalat további dróntervei származnak.

Az OBSS programról itt olvashat többet: Az OBSS program jelentősége az USAF számára - 2024 szeptember 23-ai blog.

Múlt heti megjegyzéseiben Hunter nem árulta el, hogy a légierő hány további drónt, vagy konkrétan milyen típusokat tervez most vásárolni az Kísérleti Műveleti Egység számára. Frank Kendall légierő miniszter és David Allvin vezérkari főnök korábban azt mondta, hogy a szolgálat legalább 100-150 Increment 1-es típust kíván beszerezni. Továbbra sem világos, hogy az Anduril és a General Atomics tervei végül is gyártásba kerülhetnek-e.

"A légierő további vásárlása segít abban, hogy a vadászoknak bőséges lehetőségük legyen az együttműködés kísérletezésére, amivel támogatni tudják a közös műveletek elindítását az évtized vége előtt" - mondta Diem Salmon, az Anduril légi dominanciáért és légicsapásokért felelős alelnöke Hunter megjegyzésére.

A légierő ezredese, Timothy Helfrich a Légi- és Űrerők Szövetségének Mitchell Repülési Tudományi Intézete által rendezett fórumán november 13-án felfedte, hogy mindkét Increment 1-es drónterv átment a kritikus tervezési felülvizsgálaton.

Sok kérdés továbbra is homályos azzal kapcsolatban, hogy a légierő hogyan tervezi az első drónok használatát és üzemeltetését, és hogy ennek eredményeként milyen képességekre lesz szükségük a drónoknak. A szolgálat korábban azt mondta, hogy az Increment 1-es típusaira elsősorban „rakéta-szállítóként” számítanak, amelyek – legalábbis kezdetben – szoros együttműködésben repülnek a vadászgépekkel. Az elektronikai hadviselés, valamint a hírszerzési-megfigyelési-felderítési (ISR) küldetések is napirenden vannak, mint lehetséges feladatok a drónok kezdeti alkalmazása során.

„Szerintem egy kicsit korai lenne megmondani, hogy az Increment 1B vagy az 1C változat gyártása valósul-e meg. Két típus készül: az Increment 1-es és 2-es, és azt várjuk, hogy kiegészítik egymást” – mondta Helfrich a múlt héten az Air & Space Forces Magazine szerint. „Arra számítok, hogy eljön az idő, amikor az Increment 1-es és az Increment 2-es is egy keverék lesz, és talán az Increment 3-as is.”

Az új dróntaktikáknak, technikáknak és eljárásoknak figyelembe kell venniük az új képzési, karbantartási és logisztikai követelményeket, amelyek alapvetően eltérnek a vadászgép-műveletek támogatásához szükségesektől. A drónok összességében nagyon rövid élettartamúak lehetnek a hagyományos vadászgépekhez képest.

Pontosan ez az oka annak, hogy a légierő létrehozta a Kísérleti Műveleti Egységet, és kíváncsi arra, hogy ennek a központi kísérleti erőnek az eredeti terve nem tartalmazta tényleges dróntípus megnevezését. Sok tapasztalatra tehetnek szert a helyettesítő és nagy pontosságú szimulációk használatával, de az új drónok alkalmazása várhatóan számos alapvető változást fog eredményezni.

A következő évek legjobb esetben is nyomott védelmi költségvetésével és a különféle kiemelt modernizációs erőfeszítések növekvő költségeivel kapcsolatos félelmek szintén kulcsfontosságú tényezőként jelentek meg a légierő még mindig fejlődő drónterveiben, különösen, ha az Increment 2-ről van szó.

Kendall és mások elmondták, hogy az Increment 2-es követelményei közvetlenül összefonódnak más döntésekkel, hogy miként kell továbblépni egy új, 6. generációs lopakodó vadászgép és a következő generációs légi utántöltő rendszer (NGAS) képességcsalád beszerzésével. A jelenleg mélyreható felülvizsgálat alatt álló hatodik generációs vadászrepülőgép és a drónprogram egyaránt része a nagyobb Next Generation Air Dominance (NGAD) programnak.

A döntéshozókat leginkább aggasztó változó, miközben elvégzik a teljeskörű elemzést és egy sor alternatívát készítenek a megvalósításukra, a megfelelő erőforrások rendelkezésre állása lesz az új tervek bármilyen kombinációjának megvalósításában.

 A Kísérleti Műveleti Egységet munkája, a drónok kijelölt haderejével együtt, úgy tűnik, hogy egyre kritikusabb lesz, mivel a légierő tovább finomítja a drónokkal kapcsolatos terveit egy nagyobb és tovább fejlődő jövőbeli légierő-ökoszisztéma részeként.

Dobos Endre

Kép: Jamie Hunter

Októberben egy magas rangú török ​​tisztviselő szerint Németország láthatóan közeledik az Eurofighter Typhoonok Törökországnak történő eladásához, ami egy kulcsfontosságú fordulat lenne.

„40 Eurofighter Typhoon repülőgépet fogunk beszerezni” – mondta Yasar Güler török ​​védelmi miniszter októberben egy televíziós interjúban. "Németország sokáig vonakodott, de NATO-szövetségeseink, Olaszország, az Egyesült Királyság és Spanyolország konstruktív közreműködésével végül pozitív választ adtak."

Ezek a megjegyzések órákkal azelőtt érkeztek, hogy a Reuters arról számolt be, hogy egy meg nem nevezett török ​​tisztviselő azt állította, hogy a német kormány utasította értékesítési hatóságát, hogy dolgozzon a potenciális eladáson, bár szerinte ez nem jelenti azt, hogy a folyamat befejeződött.

A jelek szerint Németország nem adott ki közleményt Berlin álláspontjának változásáról, és a német védelmi minisztérium sem reagált azonnal a Breaking Defense megkeresésére.

Az Eurofighter Typhoon egy negyedik generációs európai vadászgép-konzorcium, amely Németországból, az Egyesült Királyságból, Olaszországból és Spanyolországból áll, és az Airbus, a BAE Systems és a Leonardo közös terméke.

Ha a négy partnerország bármelyike ​​megvétóz egy exportmegrendelést, az ügylet leáll, ahogy azt Németország tette a Szaúd-Arábiai Királyságnak történő ügylet esetén.

A Yasar Güler tavaly novemberben jelentette be, hogy Törökország 40 Eurofighter Typhoon vásárlásáról tárgyal. Akkoriban az elemzők azt mondták a Breaking Defense-nek, hogy ez a kijelentés valamiféle manőver lehetett, ami részben azért volt, hogy alkuerőt adjon Ankarának az új amerikai F-16-osok évek óta tartó beszerzésében. Januárban a Biden-adminisztráció zöld utat adott egy lehetséges megállapodásnak, hogy Ankara 40 új F-16-ost vásároljon 23 milliárd dollárért.

Törökország jelenleg vadászgép hiánnyal küzd, és a 2030-ig terjedő időszakot kell áthidalnia korszerű vadászgépekkel, amikor is a terveik szerint szolgálatba állhat a Tusas török ​​repülőgépgyártó vállalat által fejlesztett 5. generációs KAAN vadászgép. Mivel a török ​​légierő már hosszú ideje használja F-16-osokat és elavulttá váltak, célszerűen az új és korszerű változatok beszerzése volt a cél.

„Törökország megközelítése az Eurofighter-megállapodás megkötésében a diplomáciai kapcsolatok kiegyensúlyozását is magában foglalja, amelyben az Egyesült Királyság és Spanyolország kulcsszerepet játszik, hogy meggyőzze Németországot, hogy ne vétózza meg a megállapodást” – mondta Ali Bakir, az Atlantic Council Scowcroft Middle East Security Initiative nem állandó munkatársa a Breaking Defense című lapnak.

Can Kasapoglu, az isztambuli székhelyű Edam agytröszt védelmi kutatási igazgatója 2023 novemberében hangsúlyozta, hogy a sikeres Eurofighter-megállapodás nem feltétlenül zárja ki a későbbi F-16-os megállapodást.

„A török ​​légierőnek hézagpótló megoldásra van szüksége mindaddig, amíg a saját gyártású KAAN vadászgépe nem áll szolgálatba” – mondta Kasapoglu. Az Eurofighter némi megkönnyebbülést hozhat, a részlettől függően.

Dobos Endre

Forrás és kép: Breaking Defense

Az olasz parlament kifejezte támogatási szándékát az ország erőfeszítésében amelyet az Egyesült Királyság vezette Global Combat Air Program (GCAP) keretében végez. Japán a harmadik partner az opcionálisan humán irányítású hatodik generációs vadászgép és az azt támogató drón fejlesztésében.

Rómát követi London és Tokió támogatása, amelyek rendre ratifikálták a GCAP közös fejlesztését igénylő szerződést. A három partnerországot immár törvény köti a programhoz.

„A GCAP program létrehozásáról szóló egyezmény parlamenti jóváhagyásával a 2023 decemberében Tokióban aláírt, Olaszország, Japán és az Egyesült Királyság között létrejött megállapodás parlamenti ratifikációs és végrehajtási folyamata lezárult” – mondta Isabella Rauti olasz védelmi államtitkár szerdán újságíróknak az olasz parlamentben zajló ratifikációs folyamat után.

A fejlesztési programot a brit székhelyű BAE Systems, az olasz Leonardo és a japán Mitsubishi Heavy Industries (MHI) irányítja. A Janes nemzetközi katonai elemző cég jelentése szerint a vállalatok jelenleg a "koncepció és értékelés fázisában" vannak, amely a következő hónapokban fejeződik be, így a program hamarosan a következő fázisban folytatódik.

A program középpontjában álló hatodik generációs vadászgép várhatóan 2035-ben áll hadrendbe.

Szembenézni a holnap fenyegetéseivel a GCAP segítségével

Ezen a héten a Királyi Légierő (RAF) parancsnoka megerősítette, hogy a GCAP célja a folyamatosan változó háborús fenyegetés kezelése.

A Royal United Services Institute (RUSI), egy brit székhelyű védelmi agytrösztnél elmondott beszédében Sir Richard Knighton légi marsall, a RAF vezérkari főnöke azt mondta: "Szükségünk van a GCAP-re", hogy a Kína és Oroszország felől érkező növekvő fenyegetések előtt járjunk. Hangsúlyozta továbbá a következő generációs képességek fontosságát a RAF számára, hogy megőrizzék a légi fölényüket, biztosítva az elrettentést.

Kitért az ötödik generációs képességű lopakodó vadászgépek elterjedésére, köztük a kínai Chengdu J-20 Mighty Dragon és az orosz Szuhoj Szu-57 (a NATO jelentése szerint a Felon), melyek mindegyike a kínai repülési hírforrások címoldalára került ezen a héten Kína Nemzetközi Repülési és Űrrepülési Kiállítása kapcsán.

„A RAF-nak meg kell terveznie a következő generációs képességeket. Ezért van szükségünk a GCAP-re" - tette hozzá Knighton. "Karrierem során élveztük a légi fölényt legalább 3 000 m felett. Ez a jövőben nem lesz így. Világosnak tűnik számomra, hogy meg kell küzdenünk a légtér ellenőrzéséért.

A repülő parancsnok azt is megjegyezte, hogy a RAF az elmúlt 25 évet a Balkánon, a Közel-Keleten és Afganisztánban tapasztalt konfliktus típusokra való optimalizálással töltötte.

"A szolgálat jól reagált, a rendszereinket és képességeinket adaptáltuk ezekre a háborúkra" - magyarázta Knighton, miközben hangsúlyozta, hogy a RAF-nak most olyan konfliktusra kell összpontosítania, amelyben az ellenfelek közel ugyanolyan képességű gépekkel repülnek, mint a NATO gépei, és pilótái is lehet ugyanolyan képzettek.

A Tempesttől a GCAP-ig

2022-ben az Egyesült Királyság, Japán és Olaszország azt a célt tűzte ki, hogy a 2030-as évek közepére hadrendbe állítják a többcélú vadászgépet. Az eredetileg Tempest néven ismert, míg az Egyesült Királyságban fejlesztés alatt álló jövőbeli lopakodó vadászgép program jó úton halad, hogy idővel leváltsa a japán F-2-es és a jelenleg az Egyesült Királyság és Olaszország által üzemeltetett Eurofighter Typhoon vadászgépeket.

 Mindhárom nemzet szolgálatba állította a Lockheed Martin F-35 Lightning II-t, és további beszerzések is lesznek az ötödik generációs többcélú lopakodó repülőgépből. De mivel Kína nagyot lépett előre, a vadászgép fejlesztés terén, a GCAP program biztosítani kívánja, hogy a partnerországok meg tudják őrizni élvonalbeli képességüket az égen.

 A fejlesztés fontossága tovább nő azzal a ténnyel, hogy Donald Trumpot újraválasztották az Egyesült Államok elnökévé, és visszatérhet korábbi javaslatához, hogy drasztikusan csökkenti vagy megvonja az Egyesült Államok katonai támogatását Európától. Figyelembe véve Európa romló biztonsági környezetét, Európának sürgősen meg kell erősítenie képességét, hogy megvédje a kontinenst az Egyesült Államok alacsonyabb szintű közreműködésével.

Dobos Endre

Két pilóta nélküli légijármű áll készen, hogy az Egyesült Államok haditengerészete és repülőgép-hordozói számára „játékszabályokat megváltoztató” képességeket biztosítson.

Az MQ-25 Stingray légi utántöltő 2025 végén csatlakozik az új MQ-4C Triton felderítő repülőgéphez, jelentette be George Wikoff altengernagy az U.S. Navy Central Command és az Ötödik Flotta parancsnoka, aki tevékenységében lefedi a közel-keleti térséget.

Ez a két drón az új P-8 Poseidonnal és a jelenleg a Közel-Keleten telepített USS Abraham Lincoln fedélzetén lévő F-35C Lightning II sugárhajtású vadászrepülőgép-századdal kombinálva adja meg a haditengerészetnek a jövőbeni hordozó alapú hadműveletek alapját.

Az MQ-4C Tritont októberben mutatták be a Centcom működési területén. A haditengerészet nagy repülési magasságú, hosszú időtartamú repülésre tervezett repülőgépe akár 30 órát is levegőben tud maradni. A Triton a haditengerészet flottaparancsnokai számára közel valós idejű helyzetismeretet biztosítva lerövidíti a döntési hurkokban az érzékeléstől a döntésig terjedő időt.

A Triton jelintelligencia és térinformatikai intelligencia berendezései átfogó adatgyűjtésre képesek több száz négyzet-kilométernyi nyílt óceánon és a szükséges part menti környezetben. A Triton közvetlenül az elemzőknek küldi az adatokat, hogy gyorsan reagálhassanak a potenciális veszélyekre.

A tervezők szándéka, hogy a Triton az új, P-8 Poseidon többcélú repülőgéppel működik majd együtt, amely a P-3 Orion modernizált változata. Részt vesz majd tengeralattjárók és felszíni hajók elleni hadviselésben, célfelderítésben, hírszerzésben, megfigyelésben és felderítésben.

A Poseidon-Triton páros a rendelkezésre álló legmodernebb komplex jel- és térinformatikai adatokat kínálja a flottaparancsnokok számára nyitott architektúrával, hogy lehetővé tegye a jövőbeni bővítést.

Az MQ-25 Stingray több éves fejlesztés után végre 2025-ben a flottához kerül.

A drón-repülőgép, amely hordozókról fog működni, az F-18 Super Hornettel párban erősokszorozóként vesz részt a műveletekben. A Stingray elsődleges küldetése az lesz, hogy légi utántöltést biztosítva növelje a vadászgépek hatótávolságát, de Wikoff szerint "ez még csak a kezdet".

Ez a platform új mércét állít majd fel a jövőben a tengeri pilóta nélküli műveletek számára. A haditengerészet megtanulja, hogyan integrálja a hordozók fedélzetéről felszálló pilóták által irányított és pilóta nélküli platformok tevékenységét a bevetés során.

Az MQ-25-ös bepillantást enged a haditengerészeti repülés jövőjébe, bemutatva, hogy a fejlett, legénység nélküli rendszerek potenciális erősokszorozó szerepet játszanak majd a hordozófedélzeti légierő tevékenységében.

Eközben folytatódik a munka a haditengerészet hatodik generációs vadászgépének a létrehozásán – az F/A-XX-en – amely felváltja az F/A 18E/F Super Hornet és az EA-18G Growler elektronikai harci repülőgépeket. Ezt a repülőgépet úgy tervezik, hogy erősen védett környezetben is képes legyen nagy távolságban, széles sávú lopakodási jellemzőkkel és továbbfejlesztett érzékelőkkel végrehajtani a feladatát.

Az egyik olyan terület, ahol a haditengerészetnek fejlődnie kell, az a személyzet nélküli felszíni és felszín alatti hajók és a személyzet nélküli repülőgépek működésének az integrálása.

A felszíni és a légi tartományok összekapcsolása még finomításra szorul, és a haditengerészet a „Task Force 59” programban ezen dolgozik, amely a Közel-Keleten a robotrendszerekkel való kísérletezésre összpontosít.

Természetesen ezek olyan területek, amelyek megérettek a fejlesztésre, de kulturálisan különböznek egymástól. Nem feltétlenül ugyanazt a kimenetet állítják elő ugyanazon végfelhasználók számára.

A pilóta nélküli rendszerek elsődleges küldetése jelenleg az információgyűjtés, megfigyelés, felderítés.

Dobos Endre

A páneurópai rakétagyártó, az MBDA agresszív fejlesztési ütemtervet folytat jövőbeli cirkáló és hajóelleni rakétaprogramjában. Az értékelési szakasz lezárult, most a vállalat azt tervezi, hogy az FC/ASW néven ismert nagy hatótávolságú csapásmérő fegyvert a következő évi fejlesztésbe helyezi át.

Az MBDA két egymást kiegészítő rakétán dolgozik az FC/ASW fejlesztés részeként: egy lopakodó képességű szubszonikus rakétán és egy másikon, amely nagy szuperszonikus sebességgel halad, miközben megtartja manőverező képességét. Olaszország 2025-ben csatlakozik a francia-brit projekthez a fejlesztési és gyártási fázisban, hangzott el a rakétagyártó szerdai Euronaval konferencián tartott tájékoztatóján.

A nagy intenzitású konfliktus visszatérése Európába azt mutatja, hogy a szuverén nagy mélységű csapásmérő képesség kritikus fontosságú a kontinens számára, míg a továbbfejlesztett légvédelem számára számos diszruptív[1] technológia alkalmazása szükséges ezek leküzdéséhez – állítja az MBDA – amely légvédelmi rendszereket is gyárt Franciaország, Olaszország, az Egyesült Királyság és más felhasználók számára.

Tekintettel a nagy mélységű csapás stratégiai fontosságára, az FC/ASW projektet nagyon agresszív ütemtervbe végzik a partnerek: Franciaország és az Egyesült Királyság – áll az MBDA szerdai közleményében.

Az MBDA több mint 750 embert foglalkoztat Franciaországban és az Egyesült Királyságban. Az FC/ASW fejlesztési program a vállalat valaha volt legnagyobb programja, még Olaszország hozzájárulása nélkül is. A vállalat információi szerint számos tesztet hajtottak végre az FC/ASW rakéták összes kritikus elemén, és az eredményeket „nagyon lenyűgözőnek” minősítették.

Az Egyesült Királyságnak a fegyverprogramba történő befektetése folytatódik az MBDA-val kötött, jelenleg értékelési fázisban lévő program szerződése értelmében – mondta Maria Eagle védelmi beszerzési és ipari miniszter szeptemberben parlamenti kérdésre válaszolva.

A vállalat szerint az FC/ASW a jelenleg fejlesztés alatt álló technológiailag legfejlettebb nagy mélységű csapásmérő rakétaprogram. Az MBDA szerint az FC/ASW programban részt vevő három ország mindkét rakétát üzemeltetni fogja, amelyek hajóról és levegőből is indíthatók.

A vállalat fejlesztői elkészítették az ultra-alacsony észlelhetőségű rakéta első prototípusát, és elvégezték a rádiófrekvenciás visszaverődés kiterjedt tesztelését, valamint a vállalat létesítményében Bourges-ban befejezték a szuperszonikus rakéta ramjet meghajtó rendszerének teljes körű szélcsatorna tesztelését. A ramjet rakéta nagy szuperszonikus sebességgel, de 5 Mach alatt fog működni, mondták a vállalat illetékesei.

A többi befejezett teszt magában foglalja a fejlett célkereső rendszer, a robbanófej és az aerodinamika ellenőrzését mindkét rakétához. A tájékoztató szerint a rakétatervezés körülbelül 80%-ban rögzített, apró módosítások még lehetségesek, különösen Olaszország bevonásával a programba.

Az MBDA olasz üzletága erős a rakétairányítás fejlesztése terén, és ugyanezt a technológiát biztosítja az Aster légvédelmi rakétához is, így ezen a területen járul majd hozzá az FC/ASW programhoz.

A támadórakétáknak kettős feladata lesz: szárazföldi csapás, beleértve az ellenséges légvédelem elnyomását és megsemmisítését, valamint a hajók elleni hadviselést. A szuperszonikus rakéta elsődleges küldetése a hajók elleni támadás lesz további földi célok elleni támadó képességgel, míg a lopakodó rakétáé a szárazföldi támadás, további hajók elleni küldetéssel, különösen dokkban álló hajók ellen.

A jelenlegi rakéta portfólión belül a vállalat megkezdte haditengerészeti cirkáló rakétájának az exportálását, Olaszország pedig érdekelt a fegyver integrálásában a többcélú FREMM fregatt frissített változatába. Olasz tisztviselők a héten az Euronaval rendezvényen azt mondták, hogy az ország új többcélú hajói is megkapják a csapásmérő rakétát.

A Raytheon Tomahawkjához hasonló rakéta korábban csak a francia haditengerészet számára volt elérhető, melyet Missile de Croisière Naval vagy McDN néven ismerik, és Franciaország FREMM fregattjait, valamint nukleáris támadó tengeralattjáróit szerelik fel vele.

A rakétagyártó a haditengerészeti rakéta földről indítható változatát is kínálja, amelyet az év elején az Eurosatory kiállításon mutattak be. A Land Cruise Missile (LCM) teherautóra szerelhető lenne, és a vállalat szerint rövid távú megoldás lehet az európai nagy hatótávolságú csapásmérő megközelítéshez, amelynek partnerei között szerepel Franciaország, Olaszország, az Egyesült Királyság, Németország, Lengyelország és Svédország.

A vállalat tisztviselői szerint Európán belüli és kívüli országok is érdeklődést mutattak az LCM iránt. A haditengerészeti és a szárazföldi cirkálórakéták egyaránt szuverén megoldások, amelyek „ITAR-mentesek”, tehát nem vonatkoznak rájuk az Egyesült Államok nemzetközi fegyverforgalmi szabályzás korlátozásai.

Az MBDA bemutatta tengeralattjárókról indított Exocet hajóelhárító rakétájának nagyobb hatótávolságú változatát, amelynek célja a francia Naval Group tengeralattjáróinak önvédelmi képességgel való biztosítása. A rakétagyártó azt állítja, hogy ő az egyetlen európai szereplő, amely szuverén tengeralattjáró-képességet biztosít, és nincs megfelelője a piacon.

Az Euronaval kiállításon bemutatott további újdonságok között szerepelt az Olaszország által használt TESEO hajóelhárító rakéta frissítése is, amely dupla hatótávolságú, és egy új célkereső rendszerrel gyártották, amely ötvözi az aktív elektronikusan pásztázó AESA radart és az elektro-optikai technológiákat. Az olasz haditengerészet október 10-én sikeresen tesztelte a TESEO Mk2/E-t, a minősítési szakasz pedig jövőre várható, közölte az MBDA.

Áttervezték a kínai PL-15-ös aktív radarvezérlésű levegő-levegő rakétát, hogy javítsák az ország lopakodó vadászrepülőinek a szállító képességét, a Chengdu J-20-as és a Shenyang J-35-ös belső rekeszeiben. Ez a jelentős fejlesztés azzal az ígérettel kezdődött, hogy ezek a vadászgépek a jövőben legyenek képesek nagyobb mennyiséget szállítani a nagyon nagy hatótávolságú rakétákból, miközben megőrzik jó lopakodó jellemzőiket.

Az átdolgozott PL-15E teljes méretű makettjeit a China International Aviation & Aerospace Exhibition, ismertebb nevén Zhuhai Airshow China kiállításon mutatták be. Az esemény máris számos meglepetést okozott, köztük az első alkalommal bemutatott J-35A szárazföldi és hordozó-fedélzeti J-11T vadászrepülőgépek új verzióit és egy korábban nem látott drónt.

A PL-15E abban különbözik az előző PL-15-től, hogy behajtható kormányfelületekkel készült, amelyek kedvezőbb elhelyezést biztosítanak a lopakodó vadászgépek belső fegyverrekeszében. Az áttervezett kormányfelületek egyszerűen a hossztengely körül behajlanak, és amint a rakéta elhagyja a fegyverrekeszt kinyílnak. A törzs középrészén elhelyezett szárnyak ugyanakkor kisebb fesztávolságúak, mint az eredeti rakétán.

Az első PL-15-ös változat eredetileg is elfért a J-20-asban, mivel a rakétát kezdettől fogva a J-20-as belső fegyverrekeszéhez tervezték. Az eredeti változat már jellegzetes, kis méretű aerodinamikai felületekkel készült hasonlóan az amerikai AIM-120C-n bevezetett változtatásokhoz.

Az új PL-15E valószínűleg úgy készült, hogy jobban elférjen a kisebb J-35-ös vadászgép fegyverterében is, ugyanakkor növelve a J-20-as által szállítható rakéták számát. Jelenleg az alap változatú PL-15-ök közül négyet lehet szállítani a J-20-as belső fegyverterében.

Bár a J-35-ös fegyverteréről nem készült olyan fénykép, ahol PL-15-ös rakéta lenne függesztve, de jelek szerint talán hat közepes hatótávolságú levegő-levegő rakéta szállítására tervezték, nagy valószínűséggel az áttervezett PL-15E változattal.

Kissé zavaró, hogy bár ez az áttervezett rakéta új, de a PL-15E jelölés nem az. A 2021-es kínai Airshow-n egy PL-15E-t is kiállítottak, amelyet exportváltozatként írtak le. Kicsit csökkentett hatótávolságától eltekintve egyébként külseje hasonlított az alap PL-15-höz.

A kínai levegő-levegő rakétákról szóló írásokban a PL-15-öst, Kína szabványos aktív radarvezérelt légiharc rakétájaként írják le, amely erős hasonlóságot mutat az Egyesült Államokban gyártott AIM-120 rakétához.

A PL-15-ös kettős impulzusú rakétahajtóművel rendelkezik, amely a gyártó szerint 230 km-es hatótávolságot biztosít. Egy másik fontos funkció a kétcsatornás adatkapcsolat, amely lehetővé teszi az indító repülőgép számára, hogy pályakorrekciót biztosítson a rakéta számára.

A rakéta aktív elektronikusan pásztázó (AESA) technológiát használ, aktív és passzív módokkal, és állítólag jobban ellenáll a zavaroknak, mint a korábbi kínai levegő-levegő rakéták.

Amellett, hogy a J-20-as fő fegyvere, a PL-15-öst ma már a legtöbb modern kínai vadászgép is használja, köztük a J-10C, J-11B, J-15-ös és J-16-ös. Az első vevő Pakisztán volt, amely PL-15-öket vásárolt JF-17 Block III-as és J-10C vadászgépeihez.

Összességében elmondható, hogy a PL-15-öst – még alapváltozatában is – széles körben úgy értékelik, mint egy nagyon hatékony levegő-levegő rakétát, amely bizonyos tekintetben valószínűleg jobb, mint bizonyos nyugati megfelelői.

A Royal United Services Institute (RUSI) védelmi és biztonsági agytröszt megállapította, hogy a PL-15-ös túlszárnyalja az Egyesült Államokban gyártott AIM-120C/D AMRAAM változatot, és a Meteorhoz hasonló maximális hatótávolsága van.

A PL-15-ös fejlesztése és szolgálatba állítása volt az egyik fő mozgatórugója annak, hogy az Egyesült Államok elindított egy fejlesztési programot, amelynek az eredményeként megnövelték az AIM-120-as rakéta hatótávolságát, létrehozva a D3-változatot (160 … 180 km), valamint a generálisan új, nagyon nagy hatótávolságú AIM-260-as rakétát, amely széles körben kerül alkalmazásra. Maga az AIM-260-as (260 … 320 km) program is nagyrészt válasz volt a kínai légiharc rakéta fejlesztésekre. Eközben az USA haditengerészetének AIM-174-es (240 … 400 km) nagyon nagy hatótávolságú levegő-levegő rakétáját kifejezetten a csendes-óceáni térség követelményeihez fejlesztették.

Az az Egyesült Államok amellett, hogy titkos, megnövelt hatótávolságú levegő-levegő rakétákon dolgozik, olyan módszereket is keresett, amelyekkel növelheti meglévő vadászgépei fegyverrekesz mélységét az F-22-es és F-35-ös vadászgépeiben, amelyeknek a szállítóképességét a belső rekesz mérete korlátoz – feltéve, hogy meg akarják őrizni kritikus lopakodó képességüket.

Levegő-levegő konfigurációban az F-22-es hat AMRAAM és két AIM-9 Sidewinder rakétát hordoz. Az F-35-ös azonban csak négy AMRAAM rakétát tud szállítani a belső fegyverterében. A hiányosság a Sidekick fegyverrekesz-adapter fejlesztési programjához vezetett, amely hatra növeli a Joint Strike Fighter által a fegyverterében szállítható AMRAAM-ok számát.

Az Egyesült Államok a belső fegyvertérben szállítható levegő-levegő rakétakapacitás növelésének radikálisabb módjain is dolgozik.

A Raytheon Peregrine egy új, BVR (139 … 185 km) rakéta, amely a kiváló teljesítményt a kis mérettel ötvözi, potenciálisan megkétszerezve az F-35-ös vagy F-22-es belső fegyvertérben szállítható rakéták számát.

A 2010-es évek elején egy hasonló kis méretű, BVR levegő-levegő rakétát fejlesztett a Lockheed Martin Cuda néven, de ez a termék eltűnt a cég marketingjéről. Úgy tűnik, hogy a Cuda rövidebb hatótávolságú fegyver lett volna, mint az AMRAAM, melynél a kontakt találattal való megsemmisítést alkalmazták a méretek csökkentése érdekében.

Meglepő lenne, ha Kína nem dolgozna teljesen új, a J-20-as és a J-35-ös lopakodó vadászgépei belső fegyverrekeszére optimalizált levegő-levegő rakétákon.

Dobos Endre

Kép: TWZ 

Az európai védelmi politika a hidegháború kezdete óta a legfontosabb stressztesztje előtt áll. Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziója visszahozta a háborút Európa szívébe, és felfedte, hogy az európaiak mennyire támaszkodnak az Egyesült Államokra a védelmükben. Ez arra kényszerítette az európaiakat, hogy felülvizsgálják védelmi követelményeiket, beleértve a kontinens kollektív védelmét, és foglalkozzanak jelenlegi terveik sajnálatos helyzetével. Ha idén ősszel Donald Trumpot újraválasztják az Egyesült Államok elnökévé, visszatérhet korábbi javaslatához, hogy drasztikusan csökkenti vagy megvonja az Egyesült Államok katonai támogatását Európától. De még ha félre is tesszük Európa „Trump-biztos” célját, az Egyesült Államok versengő prioritásait és polarizált belső vitáit, valamint Európa romló biztonsági környezetét, az európaiaknak sürgősen meg kell erősíteniük képességüket, hogy megvédjék a kontinenst az Egyesült Államok alacsonyabb szintű közreműködésével.

Európának első látásra megvannak az eszközei, hogy megvédje magát. Az európai NATO-szövetségesek és az EU-tagállamok 2023-ban négyszer többet költött a védelmére, mint Oroszország, együttes katonai erejük nagyobb, mint Oroszországé vagy az Egyesült Államoké, az európai védelmi ipar a legfejlettebb fegyverrendszereket állítja elő, és hat európai ország a világ tíz legnagyobb fegyverexportőre között szerepel. Végül, de nem utolsósorban, Európa GDP-je tízszer nagyobb, mint Oroszországé, az Egyesült Államok után a második.

Több évtizedes alacsony szintű védelmi finanszírozást követően, miközben az Egyesült Államok hadserege vezette a legmagasabb igényt támasztó forgatókönyveket Európában biztosítva a kulcsfontosságú képességeket, az európai katonai erők és védelmi ipar évtizedek óta tartó sorvadása bonyolulttá és lassúvá tette az Ukrajnának nyújtott segítséget. Az európai hadseregek újjáépítése ezért most nagy kihívást jelent.

A NATO védelmi tervezési folyamata és a párhuzamos EU-folyamatok azonosították az európai védelem hiányosságait, de Európának több kihívással is meg kell küzdenie, hogy ezeket kezelje. Az európai országoknak robusztus, több mint egy évtizeden át tartó tervre van szükségük, hogy megerősítsék azon képességüket, hogy kevesebb amerikai részvétellel védjék meg Európát.

Európa hanyatló biztonsági környezete

Oroszország 2022-es, Ukrajna elleni teljes körű inváziója ébresztőként szolgált sok európainak. De Európa biztonsági környezete valójában hosszú ideig romlott. Európa kapcsolata Oroszországgal 2007 óta hanyatlóban volt, amikor Vlagyimir Putyin a müncheni Biztonsági Konferencián tartotta híres beszédét, amelyben azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy egy „veszedelmes” egypólusú világot hoz létre, ami hidegen hagyta Oroszországot. Miután az Egyesült Államok és az Európai Unió azon dolgozott, hogy Oroszországot bevonják a hidegháború utáni biztonsági rendszerbe, Putyin a rendszer újragondolását kérte. Ami ezután következett, az ezeknek a szándékoknak a bizonyítéka volt: Oroszország 2008-as grúziai inváziója; a Krím illegális annektálása és az elhúzódó donbászi konfliktus kezdete 2014-ben; kivonulás az 1970-es évek óta kiépített fegyverzet-ellenőrzési és biztonsági architektúrából; majd Ukrajna teljes körű inváziója.

Bármi legyen is az Ukrajnával szembeni háború kimenetele, de joggal feltételezhető, hogy Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok a belátható jövőben is konfrontatívak maradnak, akár egy új hidegháborús módban, akár újabb válságokkal vagy konfliktusokkal. A legtöbb katonai és védelmi vezető azt jósolja, hogy az ukrajnai háború befejezését követő éven belül Oroszország kellően szilárd hadsereget fog felépíteni ahhoz, hogy újra próbára tegye az európai védelem eltökéltségét, összetartását és képességét. Boris Pistorius német védelmi miniszter arra figyelmeztetett, hogy „Németországnak 2029-re készen kell állnia a háborúra”, mivel „nem szabad elhinnünk, hogy Putyin megáll Ukrajna határánál”. A NATO katonai bizottságának elnöke, Rob Bauer admirális a közelmúltban az Egyesült Államok Hadseregének Háborús Főiskoláján tartott beszédében szintén megjegyezte, hogy „nem szabad alábecsülnünk Oroszország újjáépítési és újra-csoportosítási képességét”. Az európai közvélemény is érzi ezt a fenyegetést: az ECFR legutóbbi, Ukrajnában és 14 európai országban végzett közvélemény-kutatásában a válaszadók jelentős része úgy véli, hogy „valószínű”, vagy „nagyon valószínű”, hogy Oroszország a következő két éven belül megtámad egy másik európai országot.

Oroszországon túl Európa tágabb biztonsági környezete is egyre kedvezőtlenebbnek tűnik, az Európa szomszédságában a Száhel övtől a Közel-Keletig kialakuló számos válság, valamint nagyhatalmi verseny miatt. Európa hagyományos együttműködő megközelítése a nemzetközi ügyekben nem tűnik felkészültnek erre a környezetre. További gyengeség, hogy a biztonság terén régóta túlzott mértékben függ az Egyesült Államoktól.

Kevesebb Amerika

Trump 2024 februári megjegyzései, miszerint „nem véd meg” egy olyan NATO-szövetségest, amely nem teljesíti a védelmi kiadásokra vonatkozó irányelveket, és „az oroszokat arra ösztönözte, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak”, bombaként hatott Európában még ha később ezt a „tárgyalás egyik formájaként emlegette is”. De ezek a kijelentések nem csupán Trump szeszélyének a megnyilvánulásai voltak. Annak érdekében, hogy ösztöneit politikává alakítsák, a Trump-kampányhoz kapcsolódó agytrösztök számos forgatókönyvet dolgoztak ki, az USA európai biztonság iránti elkötelezettségének szerény csökkentésétől a „szunnyadó NATO-ig” – az Egyesült Államok de facto kilépéséig, így az európai hadszíntér és a szövetség további bővítésének leállításáig. Trump korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója, Robert O'Brien a közelmúltban fogalmazta meg Trump külpolitikáját a „béke az erőn keresztül”, és kitart amellett, hogy „Washingtonnak gondoskodnia kell arról, hogy európai szövetségesei megértsék, hogy Európa további amerikai védelme attól függ, hogy Európa hozzáteszi-e a maga részét – többek között Ukrajnában." Ez minimum azt sugallja, hogy az Egyesült Államok Ukrajnának és Európa többi részének támogatása feltételesebb és bizonytalanabb lenne Trump újraválasztása esetén.

De még ha eltekintünk is az amerikai elnökválasztás idei eredményétől és a Trump-biztos Európa szükségességétől, az Egyesült Államok biztonság-politikájában van egy alapvető és mély tendencia, amely azt sugallja, hogy Európa kevésbé támaszkodjon az Egyesült Államok támogatására biztonsága érdekében.

Először is, az Egyesült Államok belföldi vitáját a nagyobb visszafogottság és a külföldi szerepvállalás csökkentése jellemzi, nem csak a „MAGA (Make America Great Again) Tegyük Újra Naggyá Amerikát” elképzelést támogató republikánusok körében. Kollégáim Majda Ruge és Jeremy Shapiro a republikánus párt különböző ágaiban azonosította ezt az érzést, amely még a demokraták körében is visszhangra talál. Bár a legutóbbi közvélemény-kutatások azt sugallják, hogy „az amerikaiak továbbra is elkötelezettek maradnak a NATO mellett”, az Egyesült Államok külföldön vállalt kötelezettségei valószínűleg feltételesebbé válnak, és az USA – kormányától függetlenül – valószínűleg ragaszkodik ahhoz, hogy szövetségesei sokkal nagyobb részt viseljenek a jövőben a biztonsági terhekből.

Másodszor, az Egyesült Államok politikai döntéshozói a politikai spektrumon belül egyre inkább az indo-csendes-óceáni térségre és az Egyesült Államok Kínával folytatott versenyére összpontosítják kül- és biztonságpolitikájukat. Az ukrajnai háború és az orosz fenyegetés ellenére Európa már nem áll a prioritások élén, amelyek meghatározzák az Egyesült Államok védelmi terveit, és amely a legtöbb erőforrást kapja. A 2024-es pénzügyi évre, és az ukrajnai háború mellett a Pentagon költségvetéséből 3,6 milliárd dollárt különített el az „Európai Elrettentési Kezdeményezésre”, míg a „Csendes-óceáni elrettentési kezdeményezésre” 14,7 milliárd dollárt. Ez a „Kína az első” megközelítés nemcsak versenyt teremt Amerika véges katonai erőforrásaiért, hanem felkészíti az Egyesült Államokat egy másfajta versenyre egy feltörekvő szuperhatalommal, amely elsősorban a légi, tengeri, űr-, kiber- és technológiai területekre összpontosít. Ennek megfelelően az Egyesült Államok valószínűleg a csendes-óceáni térséghez jobban igazodó képességeket fejleszt és helyez előtérbe, például a hatótávolság tekintetében.

Végezetül, az Egyesült Államok európai jelenléte a hidegháború vége óta folyamatosan csökken, de most jelentős visszalépés történt Oroszország Ukrajna elleni háborúja miatt. Az 1950-es évek végén az Egyesült Államok katonai jelenlétének csúcsán Európában 430 000 amerikai katona állomásozott főként Nyugat-Németországban. 1989-ben még 248 000 amerikai katona tartózkodott Európában, de ez a szám 2021-re 64 000-re csökkent. 2022 februárja óta az Európában tartózkodó amerikai katonák száma 85 000-100 000-re emelkedett (a rotációs jelenlétüktől függően) – ami messze van a hidegháború alatti átlagosan 300 000 fős létszámtól. Összehasonlításképpen az európai hadseregek összesen 1,9 millió katonával rendelkeznek (csak az EU-ban 1,33 millió). Az amerikai erők jelenlétének csökkenése együtt jár az Egyesült Államok Európai Parancsnokságához rendelt főbb harceszközök – köztük vadászrepülőgépek, tankok, gyalogsági harcjárművek, tüzérség, valamint nukleáris fegyverek – számának csökkenésével.

Ezek a tendenciák arra utalnak, hogy az Egyesült Államok európai biztonság iránti elkötelezettsége a legjobb esetben is stabil marad a jelenlegi viszonylag szerény szinten, de valószínűbb, hogy csökkenni fog, vagy akár részben el is tűnik az elkövetkező években. A geopolitikai események és az amerikai elnökválasztás eredménye lassíthatja vagy felgyorsíthatja ezt a folyamatot. Ennek az átalakulásnak a figyelmen kívül hagyása vagy ellenzése tehát értelmetlen lenne: Európának meg kell tudnia védeni magát alacsonyabb szintű amerikai részvétel mellett. Ez a tanulmány feltételezi a transzatlanti szövetség folyamatosságát, ugyanakkor feltételezi, hogy az Egyesült Államok európai szerepvállalása csökkenni fog, beleértve az olyan területeket is, ahol az európaiak nagymértékben függenek az amerikai erőktől és képességektől. Az európai döntéshozóknak magukévá kell tenniük ezt a paradigmaváltást és alkalmazkodniuk kell. Tekintettel arra, hogy a folytatódó túlzott függőség csak kockázatot jelent Európa számára, és csalódást okoz Washingtonban, ez akár a legjobb megközelítésnek is bizonyulhat az erős transzatlanti kapcsolat és az Egyesült Államok bizonyos fokú elkötelezettségének megőrzésében.

Európa és védelme: haladás és hiányosságok

A védelembe való újra befektetésre irányuló európai erőfeszítések 2014 óta valódiak, jelentősek, és 2022 februárja óta drámaian felgyorsultak. A NATO 2024-re vonatkozó becslései szerint az EU-tagállamok és az európai NATO-szövetségesek most évi 150 milliárd euróval többet költenek védelemre, mint 2014-ben. Ez a tendencia az európai országok közötti jelentős különbségek ellenére stabilnak tűnik.

Az EU védelmi szereplővé vált, erőforrásokat mozgósít az ukrán erők kiképzésére és felszerelésére, valamint támogatja az európai védelmi kutatást és képességfejlesztést. Oroszország Ukrajna elleni háborújának kezdete óta az európai védelmi ipar 50 százalékkal növelte lőszergyártó kapacitását, és 2025 végéig évi 2 millió lövedéket kíván gyártani – ez a 2022 februári kapacitásának duplája. Az Európai Bizottság javaslatokat terjesztett elő az EU-nak a „háborús gazdaságra” való átállásra, amelyben a nemzeti gazdasági struktúrákat úgy alakítják át, hogy prioritásként kezeljék az európai védelmi ipari bázis megerősítését és a katonai hiányosságok kezelését. Noha az még várat magára, hogy a tagállamok támogatják-e a megfelelő szintű tervet, úgy tűnik, a következő Európai Bizottság még nagyobb hangsúlyt fektet a védelemmel kapcsolatos munkaterületekre, és növeli az uniós költségvetés védelemre szánt részét.

Az európai ipar és kormányok azzal szenvedtek, hogy időben teljesítsék az ukrán igényeket. Áprilisban, egy évvel azután, hogy az EU tagállamai megígérték, hogy 12 hónapon belül egymillió lőszert küldenek Ukrajnának, ennek a mennyiségnek csak a felét szállították le. Lassúnak és bonyolultnak bizonyult az Ukrajna számára készült lőszer- és felszerelés-készletek felépítése és bővítése, valamint a biztonsági környezettel összefüggő növekvő képességi követelmények teljesítése, még abban az esetben is, amikor az európai NATO-szövetségesek nem európai beszállítóktól vásároltak felszerelést. Az európai hadigazdaságról szóló új diskurzust nem követte akció megfelelő ütemben, mivel a hagyományosan lassú uniós döntéshozatali folyamat és a bonyolult költségvetési ciklusok nincsenek felkészülve háborús időkre.

Ennek oka nagyrészt két fő akadály: a források és az intézményi problémák.

A pénzügyek

Az évtizedek óta tartó békeévekben lecsökkentett katonai költségvetés és a védelem elhanyagolása miatt elsorvadt az európai hadi- és védelmi ipar, amelyek inkább a jövedelmező exportra koncentráltak, mint a gyakran szűkülő belső kereslet kielégítésére. Az Egyesült Államok gyakran jogosan és néha hangosan bírálta európai NATO-szövetségeseit és Kanadát, amiért nem viselik a rájuk eső részt a kollektív védelmi terhekből a védelemre fordított alul-finanszírozás miatt. Robert Gates akkori amerikai védelmi miniszter már 2011-ben arra figyelmeztetett, hogy „fogyni fog az étvágy és a türelem az Egyesült Államok Kongresszusában – és az amerikai politikai testületben – egyre értékesebb pénzeszközöket költeni olyan nemzetek javára, amelyek nyilvánvalóan nem hajlandók erőforrásokat fordítani, vagy végrehajtani a szükséges változtatásokat, hogy komoly és valódi partnerek lehessenek saját védelmükben.”

A NATO-szövetségesek által a 2014-es walesi csúcstalálkozón tett „védelmi beruházási ígéret” e tekintetben fontos kiindulópontot jelentett, és azt a célt tűzte ki a szövetségesek elé, hogy GDP-jük legalább 2 százalékát védelemre fordítsák. Összehasonlításképpen: a hidegháború idején az európai országok rutinszerűen átlagosan GDP-jük 3 százalékát költötték védelemre. Ez természetesen változott, de ritkán esett 2 százalék alá. A hidegháborút követően jelentősen csökkentek a védelmi kiadások, és az új NATO-szövetségesek is hajlamosak voltak csökkenteni védelmi kiadásaikat, amikor csatlakoztak a szövetséghez. A védelmi beruházási ígéret eredményeként az európai szövetségesek és Kanada további 657 milliárd dollárt fektettek be a védelembe 2014 óta, tíz egymást követő évben megnövelt védelmi kiadásokkal. A 2 százalékos célt teljesítő országok száma 2014 óta 3-ról 23-ra nőtt, a különálló 2 százalékos befektetési célt túllépők száma pedig hétről 30-ra nőtt a 32 szövetséges közül.

Mindazonáltal ez a növekedés közel sem volt elég ahhoz, hogy kompenzálja az évek óta tartó alul-finanszírozást más országokhoz képest. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) katonai kiadási adatbázisa szerint 2000 óta az orosz védelmi kiadások 360 százalékkal nőttek állandó 2022-es dollár szinten, miközben Kína védelmi kiadásai 596 százalékkal nőttek. Ugyanebben az időszakban az Egyesült Államok védelmi kiadásai 60 százalékkal nőttek (2009 és 2012 között volt a csúcs), és mindig a legmagasabbak maradtak a világon. Ezekkel a kvázi-globális trendekkel éles ellentétben az európai védelmi kiadások ugyanebben az időszakban csökkentek vagy meglehetősen stabilak maradtak a 2020-as évek elejéig.

Jóllehet a védelmi kiadások nyolc egymást követő évben történő emelése jelentős változást jelent, a többletpénz még nem tette lehetővé az európaiak számára, hogy kezeljék a korábbi megszorítások és az évek óta tartó szűkülő védelmi költségvetések következményeit. Évekig tartó erőfeszítésekre lesz szükség a sok esetben meglehetősen meggyengült erők újjáépítéséhez. A jelenlegi környezetben több európai kormány is bejelentette, hogy jóval a 2 százalék fölé kívánja emelni a védelmi kiadásait, vagy már meg is tette. Lengyelország például most GDP-jének 4 százalékát költi védelemre (ez több, mint a jelenlegi 3,4 százalékos amerikai kiadás). Egyes országok esetében ilyen szintű erőfeszítésekre lehet szükség ahhoz, hogy ütemesen haladjanak előre, és pótolják a sok éves alul-finanszírozást.

Szerencsére a védelmi kiadások növelése lehetséges a bolygónkon gazdaságilag legfejlettebb európai országok pénzügyi forrásaival. A hidegháború tapasztalatai azt mutatják, hogy többet költeni a védelemre az gazdaságilag életképes döntés. A covid-19 világjárvány és az energiaválság kezelésére a közelmúltban tett európai költségvetési erőfeszítések sokkal jelentősebbek voltak, mint a védelemhez ma szükséges erőfeszítések. Ez nem jelentene drámai „jólét kontra hadviselés” dilemmát, még akkor sem, ha az szándékos és tartós priorizálást igényelne. Ezenkívül a jelenlegi biztonsági környezetben az európai közvélemény egyre inkább támogatja, hogy többet költsenek védelemre, különösen Észak- és Kelet-Európában. 2023 decemberében a NATO közvélemény-kutatás válaszadóinak 77 százaléka egyetértett abban, hogy országának vagy többet kell költenie védelemre, vagy fenn kell tartania jelenlegi védelmi kiadásait.

Az az ígéret, hogy a szükséges ideig fenntartsák ezt a szintű erőfeszítést az európai hadseregek újjáépítése szempontjából kulcsfontosságú lesz. A Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete (IISS) 2019-es átfogó, forgatókönyv-alapú tanulmánya úgy értékelte, hogy az európai országoknak akár 357 milliárd dolláros befektetésbe is kerülne egy olyan haderő felépítése, amely képes kezelni az 5. cikkely szerinti súlyos veszélyhelyzetet a balti térségben az USA szignifikáns támogatása nélkül. Az ukrajnai válságból levont tanulságok, a 2019 óta végrehajtott beruházások, valamint Finnország és Svédország közelmúltbeli NATO-csatlakozása természetesen befolyásolja a pontos összeget, de ez is jól mutatja a szükséges erőfeszítések nagyságát és azt, hogy nem elérhetetlen, tekintettel arra, hogy az európai országok több mint 100 milliárd dollárral többet költenek évente, mint 2019-ben. A kulcs az, hogy hosszú távon fenntartsák a képességek biztosítására, valamint egy alkalmas és kész haderőmodell fenntartására irányuló erőfeszítéseket.

Képességek

Korlátozott védelmi költségvetésével és amerikai biztonsági ernyőjével sok európai hadsereg „bonsai-hadsereggé” vált, rendkívül korlátozott haderővel, amelyek csak a főbb képességek mintáit kínálják a nagy és robusztus harckész erők helyett. Több mint két évtizede a legtöbb európai védelmi tervezés figyelmen kívül hagyta a tömeg kérdését. Maga a NATO arra a képességre helyezi a hangsúlyt, hogy gyorsan lehessen korlátozott erőket telepíteni a térségen kívülre Afganisztánba vagy részt vegyen más válságkezelési műveletekben, de nem egy esetleges nagy európai konfliktusnak megfelelő követelményekre.

Míg a hidegháború alatt rendelkezésre álló felszerelések mennyiségéhez való visszatérés valószínűtlen és szükségtelen, de tekintettel a háború visszatérésére Európába, az európai országoknak valóban újra kell építeniük bizonyos mennyiségeket különösen a szárazföldi és légi erők területén.

A főbb harci platformok száma jelentősnek tűnhet, de a számok elfedik az országok közötti számos eltérést. Először is drámai egyensúlyhiány áll fenn a különböző országok tulajdonában lévő berendezések között, ami rávilágít az európai megközelítés szükségességére. Például 12 európai ország nem rendelkezik tankokkal, 14-ben pedig nincs vadászrepülőgép, vagyis nem tudnak hozzájárulni az alapvető küldetésekhez. Míg a nemzeti vadász légierő vagy páncélozott képesség fejlesztése sok ilyen „kis” ország számára megterhelőnek bizonyulhat, a multinacionális megközelítések lehetővé teszik számukra, hogy részesei legyenek a szélesebb körű vállalkozásnak. Az EU-n kívüli európai NATO-szövetségesek e tekintetben jobban teljesítenek, Norvégia, Törökország és az Egyesült Királyság számos területen jelentős mennyiségű felszereléssel rendelkezik. Ezenkívül a különböző országok különböző platformokat használnak, amelyek közül sok elöregedett vagy majdnem elavult, beleértve a régi szovjet berendezéseket és más elavult rendszereket, mint a Tornado repülőgépeket. A karbantartási és korszerűsítési programok jelentős lefaragása tovább bonyolítja a helyzetet. Az orosz és amerikai készletekhez képest Európa nagy platformjainak abszolút száma talán nem túl rossz, de viszonylag kevés olyan van, ami megfelelően modern.

Az európai harci erők létszáma is jelentősen csökkent a hidegháború óta, a hadkötelezettség megszűnésével és a katonai erők szűkülésével. Az európai NATO-országok haderejében fennmaradó 1,9 millió katona azonban elegendő ahhoz, hogy papíron megfeleljen a NATO békeidő-követelményeinek, és képesnek kell lennie megfelelni a NATO új haderőmodell szigorú követelményeinek. A 2022-es madridi NATO-csúcson elfogadott haderőmodell célja, hogy több mint 300 000 katona álljon készen, hogy 30 napon belül reagáljon bármilyen váratlan helyzetre (és több mint 100 000 katonát akár 10 napon belül), és válság esetén azonnal megerősítse a szövetség keleti szárnyát. Ez azt jelenti, hogy nincs szükség az európai fegyveres erők általános és tömeges bővítésére, feltéve, hogy az európai országok jelentősen növelik haderejük harckészültségét annak érdekében, hogy elrettentsenek és védekezzenek egy jelentős európai kontingenssel szemben.

Az „európai stratégiai felelősség” teljesítése érdekében három vezető amerikai katonai szakértő amellett érvel, hogy „Európának olyan szintre kell fejlesztenie hagyományos katonai képességeit, amely az összes haderő és képesség legalább felét biztosítaná – beleértve az olyan stratégiai lehetőségeket, mint a stratégiai szállítás, a légi utántöltés és operatív hírszerzés – egy nagyhatalmi agresszor elrettentéséhez és szükség esetén legyőzéséhez.” Tekintettel az Egyesült Államok Európa számára nyújtott védelmi támogatásának valószínű csökkenésére, ezt olyan alapértéknek kell tekinteni, amelyet az európaiaknak túl kell lépniük a sebezhetőség korlátozása érdekében. Ez nem elérhetetlen, feltételezve, hogy az EU néhány éven keresztül folyamatosan erre összpontosít.

Az európai országoknak ezért bővíteniük kell a tulajdonukban lévő egységek és fő platformok számát, hogy képesek legyenek fenntartani egy nagy intenzitású konfliktust. A NATO meghatározta az új haderőmodellhez kapcsolódó védelmi tervezési irányelveiben megfogalmazott követelményeket, és az európai államok jelenleg a haderő zömének megszerzésén, a hiányosságok pótlásán és szükség esetén készleteik bővítésén dolgoznak. A lengyel szárazföldi erők hatalmas bővítése vagy Németország közelmúltbeli döntése, hogy bővíti harckocsikészletét, jó példák ezekre az erőfeszítésekre. A kihívás az, hogy elég gyorsan előállítsák a szükséges harceszközöket, és orvosolják azokat az európai hiányosságokat, amelyek esetében különösen az Egyesült Államokra szorulnak.

E tekintetben a fő probléma az úgynevezett stratégiai lehetőségek európai hiányosságainak kezelése, amelyek tekintetében az európaiak túlnyomórészt az Egyesült Államok erőitől függenek. Az Egyesült Államokbeli és az európai kritikus támogatások közötti szakadék sokkal nagyobb, mint a főbb platformok esetében, és azonnal érzékelteti, hogy Európa milyen mértékben függ az Egyesült Államok eszközeitől.

Az ilyen stratégiai képességek megszerzése képessé tenné Európát arra, hogy a feladatok kvázi teljes skáláját az Egyesült Államok segítsége nélkül, vagy annak hiányában elvégezze, és ez lenne a legnagyobb változás. Az EU katonai bizottságának elnöke egy közelmúltbeli interjúban megerősítette ezt a prioritást. A NATO azonosította azokat a kiemelt területeket, amelyeken az európaiak leginkább az Egyesült Államok eszközeitől függenek, mint például: hírszerzés, megfigyelés és felderítés (ISR), beleértve a pilóta nélküli rendszereket és az űralapú képességeket; integrált lég- és rakétavédelem; nagy hatótávolságú precíziós csapásmérő képességek; valamint stratégiai légi szállítás és légi utántöltés. A jó hír az, hogy az Európai Védelmi Ügynökség (EDA) égisze alatt elfogadott EU 2023-as képességfejlesztési prioritások nagyrészt átfedésben vannak a NATO által meghatározott prioritási területekkel. Egyes erőfeszítések már folyamatban vannak, beleértve a nagy hatótávolságú szállító- vagy tankerrepülőgépek közös beszerzése terén, míg mások, például a rakétavédelem vagy az űrvédelem terén formálódnak, de az európai fejlesztések még mindig alulmaradnak a nagy hatótávolságú tüzérségi és az ISR-képességek terén.

Dobos Endre

Az Egyesült Államok légiereje nem zárja ki a B-21 Raider lopakodó bombázó lehetséges szerepeinek és küldetéseinek a bővítését az új, hatodik generációs lopakodó NGAD vadászgép terveinek folyamatban lévő felülvizsgálata és újraértékelése mellett.

A légierő vezérkari főnöke, David Allvin tábornok a 2024 Military Reports & Editors (MRE) konferencián beszélt a B-21-es és a hatodik generációs vadászgép jövőjéről, amelyet a következő generációs légi dominancia (Next Generation Air Dominance NGAD) vadászgép kezdeményezés részeként fejlesztettek ki. Az NGAD repülőgép terve, amelyet légvédelmi rendszereket áttörő platformként is emlegetnek, jelenleg alapos felülvizsgálaton esik át. A nagyon magas várható gyártási költségek miatti aggodalmak – a NGAD repülőgépek várható darabonkénti ára 100 … 300 millió dollár – a program újraértékelésének a mozgatórugója.

Frank Kendall légierő miniszter decemberre várja a program felülvizsgálatának az eredményét, hogy a februári költségvetési előterjesztést meg tudják tenni. Amikor Allvin tábornokot arról kérdezték, hogy elképzelhető-e, hogy a B-21-es bombázó nagyobb szerephez juthat, a válasz az volt: Ez nem került le az asztalról. Hogy ez mit jelenthet a B-21 számára, az még nem világos, de nem ez az első alkalom, hogy a B-21 Raider, mint a légi dominancia eszköze került szóba.

Ha az NGAD-ot vadászgépként írnánk le, akkor lehet, hogy túl szűk látókörűen gondolkodnánk arról, hogy milyen repülőgépre van szüksége a légierőnek egy erősen védett környezetben – mondta Scott Pleus a légierő akkori vezérőrnagya. „Egy B-21-es, amely légiharc képességekkel is rendelkezik, és a rendszer részeként lopakodó harci drónokkal együtt indul bevetésre – talán innen származik a hatodik generációs repülőgép meghatározás.”

Továbbra sem világos, hogy Pleus tábornok 2019-es megjegyzései kifejezetten a B-21-es légi harcban való alkalmazásának ötletét tükrözték-e, vagy egy hasonló méretű, és más képességű repülőgépre utalt. A nagyon jó lopakodó képességű vezérsíkok nélküli elképzelt változatok, mint amiket a Lockheed Martin vázolt az NGAD harci repülőgépről folytatott viták illusztrálására szolgáltak.

A légi fölény fogalma a jövőben teljesen új értelmet nyer, mert nem a szuper manőverező képesség az elsőrendű követelmény, hanem a rádiófrekvenciás és infravörös tartományú lopakodás, a passzív érzékelők minél nagyobb érzékelési távolsága és a rakéták hatótávolsága. Az tudja kivívni a győzelmet a levegőben, aki elsőként veszi észre az ellenfelét lehetőleg passzív módszerrel és elsőként indítja el a rakétáját, lehetőleg minél nagyobb (jelenleg 200 … 300 km) távolságból.

Ha ezzel a megközelítéssel vizsgáljuk a B-21-es bombázó légiharcra való alkalmasságát mérete, nagy hatótávolsága, nagy repülési csúcsmagassága, széles frekvencia tartományra tervezett alacsony észlelhetősége (lopakodása) és egyéb képességei valójában alkalmassá tehetik a légiharc bizonyos helyzeteiben. A Raider alkalmas arra, hogy levegő-levegő rakéták indító-platformjaként szolgáljon, különösen a nagy méretű, nagyon nagy hatótávolságú rakéták számára (AIM-174B: 240 … 400 km; AIM-260: 260 … 320 km; AIM-120D3: 160 … 180 km). A gép hasznos teherbírása lehetővé tenné, hogy nagy mennyiségű és különböző hatótávolságú levegő-levegő rakétát szállítson. A B-21-esek levegő-föld támadóeszközöket is alkalmazhatnak az ellenséges légvédelmi rendszerek (SEAD/DEAD) elnyomására és megsemmisítésére, ami szintén része a légi fölény egyenletének.

A B-21-esek légi információ megosztó és irányító központként is működhetnének légiharc küldetések során és az együttműködő harci drónok (Collaborative Combat Aircraft CCA) flottájával képesek lennének a legerősebben védett légtereken is áthatolva megsemmisíteni a kijelölt célokat. A B-21-es előtt 100 … 150 km-re repülő együttműködő harci drónok pedig felderítési adatokat továbbíthatnak a légi célokról a Raiders fedélzetére.

A B-21-es bombázóként való címkézése téves elnevezés. „A B-21-es többfunkciós harci gép” – mondta Lloyd Austin védelmi miniszter az első, mintapéldány Raider 2022 decemberi bemutató ünnepségén. „A felderítési információgyűjtéstől a harcvezetésig bármit meg tud tenni.” Northrop Grumman a B-21-est "a világ első hatodik generációs repülőgépeként" írja le.

Amennyiben a B-21-esre átruházzák a NGAD feladatokat, úgy a gép szenzorait ki kell egészíteni a légi célok felderítésére és célzására alkalmas passzív elemekkel. A NGAD projekt része a fedélzeten kívüli észlelés képessége is, vagyis, hogy a géppel együtt repülő drónok fedélzetére helyezik el az érzékelőket, és az észlelt célok adatait továbbítják a humán irányítású vadászgépre. Ezeket a rendszereket ki kell építeni a B-21-es fedélzetén is.

Áprilisban Allvin azt is elmondta a Kongresszus tagjainak, hogy a légierő beszerzési terve még mindig 100 darab B-21-es, valamint, hogy a szolgálat már előre tekint a Raiders új képességekkel való bővítésére.

Fontos hangsúlyozni, hogy az NGAD vadászgépek terveinek újraértékelése folyamatban van, és tudjuk, hogy ennek teljes körűnek kell lennie. Frank Kendall légierő miniszter mostanában többször beszélt arról, hogy a szolgálat másik alternatívaként fontolgat egy lényegesen olcsóbb lopakodó vadászgépet is, amely elsősorban drónvezérlő küldetésre készülne.

Mivel a légierő miniszter azt reméli, hogy az NGAD „vadászgép” terveinek befejezett felülvizsgálatát még az év vége előtt kézbe kapja, talán nem sok időbe telik, amíg további részleteket közölnek a következtetésekről, és arról, hogy azok hogyan kapcsolódhatnak (vagy nem) a B -21-es programhoz.

Dobos Endre

Kép: USAF

A Kínai Népi Felszabadító Hadsereg Haditengerészete (PLAN) először hajtott végre két hordozóval hadműveleteket a Dél-Kínai-tengeren. A gyakorlatok, amelyeken az ország első két szolgálatban álló hordozója, a Liaoning és a Shandong, valamint legalább 11 másik hajó vett részt, a PLAN gyorsan növekvő erejét reprezentálták. Ez feltárta, hogy a továbbfejlesztett J-15B együléses többcélú vadászgép és valószínűleg a J-15D kétüléses elektronikai hadviselésre fejlesztett harci repülőgép is valószínűleg már szolgálatban áll. A J-15 Flanker hordozóra tervezett vadászgépek új verziói arra mutatnak, hogy a PLAN egyre bővülő repülőgép-hordozó flottája mellett egyre fejlettebb repülőgépek jelennek meg a fedélzetükön.

A két hordozó manővereiről a közelmúltban fotókat és videót tett közzé a kínai állami média, bár nem világos, hogy pontosan mikor készültek a felvételek. Jóllehet azokat egyértelműen „nyilvános fogyasztásra” tervezték – beleértve egy tucat J-15-nek a flottilla feletti repülését is –, a fotó azt is jelzi, hogy a PLAN intenzíven fejleszti szélesebb körű nyílt tengeri képességeit, beleértve a hordozókat nagy távolságokon is támogatni képes hajókat. Ugyanakkor figyelemre méltó a hasonlóság e gyakorlat és az Egyesült Államok haditengerészete által rendezett gyakorlatok között – beleértve az indo-csendes-óceáni térséget is.

A J-15-ös vadászgépek drámai alakzata egy 12 repülőgépből álló csoportot foglal magában, további 18 J-15-ös volt látható a Shandong fedélzetén az átrepülés idején, és még legalább két gépet észleltek a Liaoning fedélzetén.

A vadászgépek között megtalálható mind az eredeti J-15-ös változat, amely rövid nekifutást támogató és leszállást segítő elfogórendszerű (STOBAR) üzemeltetésre képes, mind a modernebb J-15B, amely képes katapult-felszállásra, és leszállást segítő elfogórendszerű (CATOBAR) üzemeltetésre. Tekintettel arra, hogy a J-15B nem volt ismert, hogy szolgálatban áll, az érintett verziók száma pedig legalább 15, ez még inkább figyelemre méltó.

A J-15B lényegesen hatékonyabb, mint a korábbi J-15-ös és J-15A változat. A CATOBAR tulajdonságait először a J-15T prototípuson tesztelték, amely megerősített orrfutóművel és katapult vonórúddal bővült. A sorozatgyártású J-15B egy új aktív elektronikusan pásztázó (AESA) radart (sötétebb színű radarkúp, pitot-cső nélkül) és modernebb pilótafülkét kapott. Bár a legtöbb J-15B változatnál megőrizték a jól bevált orosz AL-31F hajtóműveket, de ezt a verziót már hazai gyártású WS-10-es kétáramú hajtóművekkel is tesztelték.

Kevésbé nyilvánvaló azonban a két J-15D elektronikai harcra tervezett repülőgép, amelyek feladatukat tekintve nagyjából hasonlóak az amerikai haditengerészet EA-18G Growler gépével, de valószínűleg másodlagos csapásmérő küldetéssel is rendelkeznek. Bár úgy tűnik, hogy tandem kétüléses pilótafülkéjük és púpos előre hajló törzsük különbözteti meg őket, nem zárható ki, hogy ezek együléses gépek.

A jelentések szerint a J-15D prototípus először 2016 végén repült. A szárazföldi üzemeltetésre tervezett J-16D-hez hasonlóan ezt a változatot is nagyméretű szárnyvégi elektronikai hadviselési funkcióval tervezett konténerek jellemzik, továbbá eltávolították a szabványos infravörös kereső és követő (IRST) érzékelőt és a gépágyút. További konform és késantennák helyezkednek el a repülőgépváz különböző pontjain, és további EW berendezéseket tartalmazó konténerek függeszthetők a szárny és törzs alatti tartókra.

Sem a Liaoningnak, sem a Shandongnak nincs katapultja, ezzel szemben az új Fujian elektromágneses katapultokkal készült. Ehelyett a PLAN első két hordozója „síugró” típusú felszálló rámpát használ a repülőgépek indításához.

A két hordozó mellett a manőverek során egy kibővített akciócsoportot is jelen volt, különféle felszíni hadi- és támogató hajókkal. Ezek a hajók három Type 055 Renhai osztályú romboló, négy Type 052D Luyang III osztályú romboló, egy Type 054A Jiangkai II osztályú fregatt és két Type 901 Fuyu osztályú gyors ellátó-támogató hajóként voltak azonosíthatók.

A Liaoning és a Shandong általában legfeljebb 24 darab J-15-ös vadászgépből álló egységgel indul a tengerre. Ezeket általában körülbelül két Z-18F tengeralattjáró-elhárító helikopter, két Z-18JA korai felderítő-figyelmeztető helikopter és egy pár kisebb Z-9 légimentő és általános felhasználású helikopter támogatja a harctevékenységben.

Meg kell jegyezni, hogy a Liaoning és a Shandong volt már egyidejűleg a tengeren, de még soha nem egy kötelékben. A múlt hónapban érkeztek hírek arról is, hogy a PLAN egyszerre három repülőgép-hordozót küldött tengerre, bár ezek közül az egyik, a Fujian még nem teljesen bevethető, míg a Liaoning és a Shandong nagy távolságra hajózott egymástól: a Filippino-tengeren, illetve a Hainan szigetek partjainál.

Az a tény, hogy ezeket a közelmúltbeli manővereket a stratégiai jelentőségű Dél-Kínai-tengeren dokumentálták, szintén nem véletlen. Peking a Dél-Kínai-tenger csaknem egészét a sajátjának tekinti, ami számos vitát és ellentétet generált a régió más nemzeteivel, és az ilyen típusú haditengerészeti gyakorlatok nagyon is összhangban vannak Kína katonai jelzéseivel.

A dél-kínai-tengeri vita a világ egyik legbonyolultabb és legingatagabb geopolitikai robbanáspontja. Kína, Tajvan, Vietnam, a Fülöp-szigetek, Malajzia, Brunei és Indonézia egymáshoz közeli területi és tengeri követeléseiből álló vita számos atollra és szigetre, valamint hatalmas tengeri területre összpontosul, amelyek Kína szerint az ország területi vizei. A területi szuverenitás, a tengeri joghatóság[1], az erőforrásokhoz való hozzáférés és a hajózási útvonalak kérdésein túl a dél-kínai tengeri vitát a nacionalista érzelmek is vezérlik. Ez a konfliktus széles körben elterjedt és néha különösen erőszakos akciókat vált ki Kínában, Vietnamban és a Fülöp-szigeteken.

A hordozóra tervezett Flanker változatok fejlesztését részletesebben megvizsgálva a J-15-ös a szovjet tervezésű Szu-33 Flanker kínai megfelelője, amelynek prototípusát Kína Ukrajnától szerezte meg, hogy lehetővé váljon a gép másolása. A Szu-33-assal ellentétben a J-15-ös többfunkciós képességgel rendelkezik, magában foglalja a szárazföldi J-11B vadászgép avionikáját, megtartva az orosz gyártmányú AL-31F kétáramú hajtóműveket, ellentétben a jelenleg gyártásban lévő többi kínai Flanker verzióval. A J-15A jelölés az egy kissé továbbfejlesztett későbbi gyártású változatra érvényes néhány precíziós irányítású fegyver alkalmazási lehetőségével.

Ami az új J-15B-t, valamint a továbbfejlesztett képességeit illeti, biztosítja a PLAN számára az első CATOBAR-műveleti tapasztalatokat, ami alapvető fontosságú lesz ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozza ki jövőbeli hordozóiból, kezdve az elektromágneses repülőgépindító rendszerrel (EMALS) épített Fujiannal, ami viszonylag új és összetett technológia.

A J-15B és J-15D egyértelműen üzemeltethető STOBAR módban is, ami a Liaoning és a Shandong hordozók számára erősebb vadász-képességeket biztosít az eredeti J-15-höz képest.

Meg kell jegyezni, hogy a PLAN más hordozóalapú Flanker verziókat is vizsgál, hogy tovább bővítse haditengerészeti repülőinek a küldetési spektrumát és képességeit. Ezek közé tartozik a kétüléses J-15S, amelyet egyes elemzők feltételezése szerint kezdetben kiképzőként használnak majd, de valószínűleg egy kétüléses, hordozóra épülő, többcélú csapásmérő és elektronikai hadviselési platformként is működhet a jövőben J-17-es jelöléssel. A többcélú kétüléses repülőgép más összetettebb küldetésekben is releváns lehet, beleértve a nagy hatótávolságú elfogási feladatokat, vagy akár együttműködő harci drónok parancsnoki és irányító platformjaként.

Végső soron azonban a CATOBAR-képes J-15-ös és más új, kínai hordozóra épülő Flanker verziók mindegyike valószínűleg egy-egy lépcsőfok lesz a fejlettebb képességek felé, amelyek a PLAN következő, a szárazföldi FC-31-ből haditengerészeti lopakodóvá alakított J-35-ös hordozó-fedélzeti vadászgépben jelennek meg.

Míg a J-35-öst az alapoktól kezdve a Fujian és az azt követő hordozók sajátosságainak megfelelően CATOBAR hadműveletekre tervezték, a jelek arra utalnak, hogy a J-15B-hez és a J-15D-hez hasonlóan végül a Liaoning és a Shandong fedélzetéről is üzemelhetnek majd.

Ahogy arról már korábban szó volt, a J-35-ös kihelyezése a Liaoning és Shandong vadász-egységeihez jelentős lökést jelentene. Az alacsony észlelhetőségi jellemzők mellett feltételezhető, hogy a sorozatgyártású repülőgép fejlett AESA radarral, számos modern érzékelővel és hatékony fegyverzettel is rendelkezik majd.

A hátránya, akárcsak a J-15B vadászgép Liaoning és Shandong fedélzetére telepítésének az, hogy ezeknek a repülőgépeknek „síugró” rámpáról kell felszállniuk, korlátozva a hasznos terhelésüket. Azonban, amint arra már korábban rámutattunk, a J-35-nek a korlátozottabb belső függesztési lehetőségi miatt, kevésbé drámai hatása lehet a többi típushoz képest.

A legfontosabb talán az, hogy a CATOBAR-képes J-15B és J-15D, valamint a J-35B integrálása Kína első két hordozójának vadász egységeibe nagyon értékes tapasztalatokat fog nyújtani a pilóták, a karbantartók és végeredményben a haditengerészeti légierő számára.

Végül is a Kínai Haditengerészeti Légierő még nagyon gyerekcipőben jár, de merész ambíciói vannak. A most tesztelés alatt álló Fujian és a J-35-ös mellett a PLAN várakozással tekint a KJ-600-as hordozóra tervezett, és az amerikai E-2 Hawkeye-hez hasonló felderítő szerepet betöltő gépre, mint kritikus erő-sokszorozóra.

A hordozó alapú drónok is egyre nagyobb érdeklődési területet jelentenek a PLAN számára, és most már széles körben várható, hogy Kína egy alacsony észlelhetőségű UCAV gyártására vállalkozik, amely csapásmérő, megfigyelő és célfelderítő lehetőségeket kínál majd.

A Fujian után várható, hogy Kína több teljesen helyi tervezésű hordozót vezet be, talán még nukleáris meghajtással is, eltérően az első három hordozóban használt hagyományos hajtási rendszertől.

A PLAN két repülőgép-hordozós hadműveleteit és tengerészeti légierejének bővülő képességeit bemutató fotó újabb jelzést ad Kína növekvő haditengerészeti jelenlétéről, különösen a folyamatosan növekvő repülőgép-hordozó képességek tekintetében.

Dobos Endre

Forrás és kép: TWZ

Az USMC közzétette végső következtetéseit a tavaly szeptember 17-én Dél-Karolinában lezuhant F-35B fura elvesztésével kapcsolatos vizsgálatáról. A tengerészgyalogosok vizsgálata azt állítja, hogy a szerencsétlenséget elsősorban a pilóta hibája okozta azzal, hogy "a pilóta tévesen diagnosztizált egy ellenőrizetlen repülési vészhelyzetet, és katapultált egy repülőképes gépből, jóllehet heves esőzések közepette, amelyet a repülőgép elektromos és kijelzőjének meghibásodása is kísért."

A repülőgép tovább repült pilóta nélkül több mint 118 kilométert, mielőtt egy mezőre csapódott. Szerencsére senki sem sérült meg az eset következtében.

A 2. Tengerészgyalogos Század közleménye a katasztrófa ma ismert körülményeit foglalja össze:

„2023. szeptember 17-én délután lezuhant Dél-Karolinában az Egyesült Államok tengerészgyalogság F-35B Lightning II Joint Strike Fighter vadászgépe, amelyet az 501. Marine Fighter Attack Training Squadron (VMFAT), 2. MAW osztályhoz rendeltek. A pilóta biztonságosan katapultált a repülőgépből, miközben megpróbált emelkedni a heves esőzés során elhibázott műszeres megközelítés közben a Charleston bázis közelében, Dél-Karolinában. A repülőgép ezt követően 11 perc 21 másodpercig repült pilóta nélkül, majd a dél-karolinai Williamsburg megyében található repülőtértől körülbelül 118 kilométerre északkeletre egy vidéki területen földnek csapódott.

A vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a pilóta döntése a katapultálásról végső soron nem volt megfelelő, mert a katapultálás pillanatában repülési adatok továbbítása volt folyamatban, a tartalék repülési műszerek pontos adatokat szolgáltattak, és a repülőgép tartalék rádiója legalább részlegesen működött. Ezt követően a repülőgép a katapultálás után még viszonylag hosszú ideig repült.”

Az összefoglaló további olyan problémákat ír le, amelyek hozzájárultak az F-35B elvesztéséhez, beleértve a rendszerhibák sorozatát a vadászgépben:

„A szerencsétlenséghez hozzájárult egy repülés közbeni elektromos esemény, amely az elsődleges rádió, a transzponder, a taktikai navigációs rendszer és a műszeres leszállító rendszer meghibásodásához vezetett, és valószínűleg a sisakra szerelt kijelző és a pilótafülke panorámás kijelzője legalább három különböző időszakon keresztül nem működött. Ennek következtében a nehéz műszeres és meteorológiai körülmények miatt a pilóta elbizonytalanodott.

Az elektromos meghibásodás nem volt összefüggésben semmilyen karbantartási tevékenységgel. A repülőgépen végrehajtott összes megelőző, ütemezett és nem ütemezett karbantartás helyes volt és megfelelt a megállapított szabványoknak.

A pilóta képesítése megfelelt és naprakész volt a terv szerinti repülés végrehajtását illetően. A repülés ütemezése, megtervezése, eligazítása és lebonyolítása megfelelően, szakszerűen, a vonatkozó utasításoknak megfelelően történt. Az előre jelzett és megfigyelt időjárás a szerencsétlenség idején alátámasztotta a döntést, hogy visszarepüljön a Charlestoni közös bázisra.

A vizsgálat arra a következtetésre jutott, hogy a balesetet szenvedett repülőgép önálló repülése az F-35-ös fejlett automatikus repülésirányító rendszerei által biztosított stabilitásnak köszönhető.

A szerencsétlenül járt repülőgéppel való pozitív radarkapcsolat elvesztése az elektromos meghibásodás miatti transzponder meghibásodás, és a repülőgépnek a légi-irányítás radarhorizontja alá süllyedése miatt következett be. A radarkapcsolat megszakadása részben az F-35B lopakodó technológiájának is tulajdonítható.”

A közlemény a roncs szeptember 18-i megtalálása utáni helyreállítási és kármentesítési erőfeszítéseket is tárgyalja, és megjegyzi, hogy "A szerencsétlenség nem okozott emberi sérüléseket, de anyagi kárt okozott az elveszett erdőterület formájában."

Végül arra a következtetésre jut, hogy „nem ajánlottak büntetőintézkedéseket”.

Tehát végül ezek lettek a USMC következtetései egy nagyon furcsa szerencsétlenségről, amely szerencsére csak egy repülőgép elvesztésével végződött, bár annak az értéke nagyon magas.

Dobos Endre

Forrás: TWZ