A múlt heti Zhuhai Air Show-n Peking bemutatta régóta várt J-35A lopakodó vadászgépét. Kína a második nemzet lesz az Egyesült Államok után, amely két különböző ötödik generációs lopakodó vadászgépet üzemeltet, amikor a J-35A csatlakozik a már szolgálatban álló J-20-hoz.

A Nyugat évek óta azzal vádolja Kínát, hogy megpróbálta ellopni az F-35-ös vadászrepülővel kapcsolatos titkos információkat. Kínának az F-35-ös információk ellopásában való feltételezett szerepével kapcsolatos aggodalmak azután merültek fel, hogy Edward Snowden, az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Ügynökségének egykori alvállalkozója 2015-ben bizalmas dokumentumokat szivárogtatott ki egy német kiadvány számára. Ezek a dokumentumok állítólag arra utaltak, hogy kínai hackerek minősített adatokhoz jutottak az F-35-össel kapcsolatban.

Kínai hackerek állítólag 2007-ben adatlopást kezdeményeztek egy kulcsfontosságú alvállalkozónál. 2013-ban Frank Kendall, aki akkor a védelmi beszerzésekért volt felelős, egy szenátusi meghallgatáson kijelentette, hogy „ésszerűen” biztosította, hogy az F-35 minősített információi biztonságban vannak, de „nem teljesen biztos” a nem minősített információk biztonságában.

Az erős vizuális hasonlóságok ellenére a J-35A és az F-35-ös a kritikus területeken eltérnek egymástól. Mindkét repülőgép alacsony radar visszaverő képességekkel rendelkezik, amelyet elegáns vonalvezetésükkel és radar-elnyelő bevonat alkalmazásával érnek el. Az F-35-ös lopakodó képességeit azonban tovább javítják a fejlett anyagok és bevonatok előnyt biztosítva a J-35A-val szemben, amely számára az ilyen technológiák összetettsége miatt kihívást jelent elérni ezt a teljesítményszintet.

Az amerikai gyártmányú F-35 Joint Strike Fighterhez (JSF) hasonlóan a J-35A is különböző változatok formájában kapható, hogy különféle küldetéseket hajtson végre. A Shenyang Repülőgép-tervező és Kutatóintézet fő szakértője szerint a J-35-nek létezik szárazföldi és haditengerészeti változata. A JSF-nek is több változata létezik, mint az F-35A, amely hagyományos fel- és leszállást, az F-35B, amely rövid fel- és függőleges leszállást képes végrehajtani, és az F-35C, amely hordozó alapú harci gép.

Míg a törzs elülső részének szögei és körvonalai, a kevert törzs-szárny formát és a beömlőnyílások alakját vitathatatlanul nehéz megkülönböztetni az amerikai F-35A-tól, a kínai J-35A két hajtóművel rendelkezik, így inkább hibrid keveréknek tűnik az egyhajtóműves F-35A és kéthajtóműves F-22-es gépek között. A J-35A külső konfigurációja hasonlít az F-22-hez is, mintegy átmenetként a két amerikai lopakodó vadászgép konfigurációja között.

A J-35A hozzávetőleges RCS (Radar keresztmetszete) 0,01 m², szemben az F-35-ös 0,005 m² RCS értékével, csak összehasonlításképpen, a legújabb negyedik generációs Szu-35-ösök RCS-je 3 m², a francia Rafale pedig 1m²-es.

A J-35A sima, éles szögektől mentes törzse a lopakodás jele. Ugyanakkor a műveleti lopakodás sikeres végrehajtása magában foglalja az emberi szem számára kevésbé látható tényezők bonyolult keverékét, mint például a radar elnyelő anyagok jelenlétét és a kompozit anyagok lehetséges felhasználását. Ezenkívül a J-35A fényképe nem fedi fel hőmenedzsment rendszer meglétét, azt a képességet, hogy szabályozza a repülőgép hőképét.

Az F-35-ösnél nagy gondot fordítottak a fejlesztők a rádiófrekvenciás lopakodási képesség mellet az infra tartományú lopakodás fenntartására is külön hűtőrendszert alkalmazva az elektronikai egységek és a hajtómű hőkisugárzásának a csökkentésére.

A J-35A és F-35-ös lopakodó képessége a tervezésük legkritikusabb szempontjai közé tartoznak, mégis a különböző technológiai megközelítések és az érettségi szintek némileg eltérő végeredményt biztosítottak. Az F-35-ös alakját a lopakodó technológia aranyszabályai szerint fejlesztették, fejlett radar-elnyelő anyagokat, bonyolult bevonatokat és finom átmeneteket biztosító aerodinamikai vonalakat használtak az alacsony radarkeresztmetszet (RCS) elérése érdekében. Lopakodó képességét szigorúan tesztelték és különféle működési környezetekben igazolták.

A J-35A is sima vonalakkal, belső fegyverrekesszel rendelkezik és radar-elnyelő anyagokat is alkalmaztak az visszaverő felület minimalizálása érdekében. A J-35A a radarelnyelő anyagokat a gyártás során a borítás felületébe belesütve, majd a felületére felhordva kapja meg.

Az F-35-ös szintű lopakodó képesség elérése különösen nagy kihívást jelent, mert nemcsak a tervezést, hanem az anyagtudomány, a gyártási pontosság és az üzemeltetési taktika kiterjedt integrációját is magában foglalja, amelyek olyan területek, ahol Kína még lemaradt sz Egyesült Államokhoz képest. Így bár a J-35A jelentős ugrást jelent a kínai lopakodó vadászrepülőgépek fejlesztésében, nem valószínű, hogy a közeljövőben teljesen összemérhető az F-35-ös átfogó lopakodó képességeivel.

A meghajtási rendszer a megkülönböztetés másik területe. A J-35A két darab WS-13-as hajtóműve biztosítja a gép maximális 1,8 Mach végsebességét és 1250 km-es hatósugarát. Ezzel szemben az F-35-ös egyetlen Pratt & Whitney F135-ös hajtóműve 1,6 Mach végsebességet és 1239 km-es hatósugarat biztosít, a gépnek.

A J-35A aerodinamikai alakja mintha pontos másolata lenne az amerikai F-35-ösnek, 1,6 m-el hosszabb, de szárny fesztávolsága és magassága minimálisan különbözik amerikai vetélytársától. Az F-35-ös szárnyfelülete 43 m², szárnyának a felületi terhelése pedig 526 kg/m², a J-35A-nak viszont nincs elérhető adata a szárnyfelületre vonatkozóan.

Ami a tűzerőt illeti, a J-35A hat belső függesztési ponttal rendelkezik és ott 2000 kg függesztményt képes szállítani, ahol modern kínai harceszközöket, mint a PL-5; PL-12-es levegő-levegő rakétákat, hajóelleni fegyvereket és levegő-föld precíziós irányítású rakétákat és bombákat szállíthat. A gép belső és külső szállító kapacitása összesen 8000 kg.

A F-35-ös négy belső függesztési pontján összesen 2600 kg fegyverzetet tud szállítani, ahol a belső rekesz külső tartóin földi célok elleni támadófegyverek, míg ugyanitt a belső tartókon légiharc rakéták szállítása lehetséges. A gép belső és külső szállító kapacitása összesen 8200 kg.

Az beépített elektronikai és a radarrendszerekben felfedezhetők különbségek. Az amerikai F-35-ös AN/APG-81-es aktív elektronikusan pásztázó GaAs adó/vevő elemekkel épített AESA radar felderítési távolsága 150 km, 1m²-es visszaverő felületű cél esetén.

Az APG-81 radar felbontása páratlan, amely lehetővé teszi a földi célok autonóm azonosítását a SAR-térképezés során biztosítva, hogy képes követni az olyan alacsony radarsugár visszaverő felületű célokat, mint az Orion rakéták második fokozatát több mint 200 km-ről. A gyártó vállalat 2025–2026-ban áttér a gallium-nitrid (GaN) félvezető modulok felhasználásával tervezett APG-85-ös radar szériagyártására a Lot 17-es sorozattól, amelynek a hatótávolsága és felbontása jelentősen növekszik az APG-81-hez képest.

A J-35A fedélzeti radarberendezése a KLJ-7A (V1) aktív elektronikusan pásztázó GaAs adó/vevő elemekkel épített AESA radar, melynek a felderítési távolsága 105 km, 5m²-es visszaverő felületű cél esetén, vagy a V2-es változat esetében 200 km, 5m²-es visszaverő felületű cél esetén.

Az F-35-ös DAS optikai rendszer a repülőgép burkolatába süllyesztett 6 darab infravörös kamerájával folyamatosan figyeli a repülőgép körüli teret, és érzékelik a megjelenő célokat. Minden kamera össze van kötve egy processzorral, amely olyan szoftver-algoritmusokat futtat, amelyek meghatározzák a fenyegetések földrajzi helyzetét, és képeket generálnak, amelyeket azután továbbítanak a sisak kijelzőre vagy a műszerfalon lévő kijelzőre. Az EOTS elektromos optikai célzó berendezés előre néző infravörös célzó rendszer. Ez egy nagy nagyítású hőkamera, amely egy célzóvonal mentén figyeli a légteret, melynek során célkeresési, követési és képalkotási funkciókat lát el.

A kínai J-35A vadászgép számára az A-Star Science and Technology kínai vállalat fejleszti az EOTS-89 elektro-optikai célzórendszert és az EORD-31 infravörös kereső és követő (IRST) rendszert. Az A-Star prospektusok azt sugallják, hogy a passzív érzékelők alkalmasak a Northrop Grumman B-2-es bombázó és a Lockheed Martin F-22-es vadászrepülőgép felderítésére és célzására, a B-2-es esetében 150 km-ről, az F-22-es esetében pedig 110 km-ről. A kínai gyártó által adott információk szerint a repülőgép borításába elektrooptikai/infravörös érzékelő és optikai érzékelőket építettek, amelyek teljes szférikus lefedettséget is biztosítanak. Tehát nagyon hasonló rendszerről beszél, mint az amerikai F-35-ösnél alkalmazott, a kérdés az, hogy milyen érzékenységgel, felbontó képességgel és milyen adatfeldolgozási sebességgel képes az információt a pilóta elé tárni.

Egy másik érdekes terület a J-35A pilótafülkéjében egy nagy, head-up kijelző használata. Ez a választás éles ellentétben áll az F-35-ös kifinomult sisakra szerelt kijelző rendszerével, amely kiterjesztett valóságot alkalmaz, amely valós idejű adatokat biztosítson a pilóták számára. Ez a döntés rávilágít a technológiai alkalmazás különböző stratégiai választásaira. A head-up kijelző például előnyöket kínálhat a rendszer egyszerűsége és a pilóta elfáradás csökkentése terén, mivel minimálisra csökkenti a sisakba épített technológia szükségességét. Ez azonban korlátozhatja a pilóta helyzetismeretét az F-35-nél alkalmazott megközelítéséhez képest.

Míg a legtöbb repülőgépen az Electronic Warfare^[1] (EW) rendszernek kiegészítő szerepe van, az ASQ-239-es egységet az F-35-ös rendszerébe kezdettől fogva integrált egységként tervezték, nem csak a repülőgépen belüli más egységekkel, mint az APG-81-es radarral integrálva, hanem más F-35-ösökkel is képes együttműködni a Multi Function Advanced Data Link^[2] (MADL)-en keresztül az EW műveletek közös végrehajtása érdekében. Az ASQ-239-es képes passzív módon pontosan meghatározni a több száz kilométer távolságban lévő jelkibocsátó földrajzi helyzetét, nagyobb az érzékelési távolsága a fedélzeti radar érzékelési távolságánál, így amikor az ASQ-239-es érzékel egy jelsugárzót, onnantól az APG-81-es radar szolgálja ki az elektronikai harc berendezést.

A J-35/A vadászgépek hasonló kifinomultságú repüléstechnikát használnak majd, mint a továbbfejlesztett J-20A vadászgépen, amely magában foglalja az érzékelőfeldolgozást, a hálózatépítést és az elektronikus támogatási intézkedést.

Gyártási területen a J-35A olyan fejlesztések előnyeit élvezi, mint a 3D nyomtatás, amely 50%-kal csökkentette az alkatrészek számát a korábbi modellekhez képest. Az F-35-ös program azonban kiterjedt globális gyártási hálózatával és több szövetséges nemzet bevonásával a hatékonyság mércéjét állította fel. Kína kihívása a J-35A sorozatgyártásában rejlik, megőrizve az állandó minőséget.

A J-35A és az F-35-ös két különböző filozófiát foglal magában a légi hadviselésben. Az F-35-ös a lopakodásra, a hatótávolságra és a technológiai integrációra helyezi a hangsúlyt, míg a J-35A a nagyobb sebességre, jelentős hasznos teherbírásra és potenciálisan csökkentett gyártási költségekre helyezi a hangsúlyt. Míg a J-35A technológiai áttörést jelent Kína számára, harci hatékonysága továbbra is tesztelésre vár. Mindeközben az F-35-ös korlátai ellenére már a modern légierő kritikus eszközévé vált. Ahogy ez a rivalizálás kibontakozik, ezek a repülőgépek nemzeteik technológiai ambícióit és stratégiai prioritásait szimbolizálják.

A J-35A-nak a Global Times kínai hírportál által közzétett legjelentősebb jellemzői azokhoz a megjegyzésekhez kapcsolódnak, amelyek szerint a repülőgép „első észlelés”, „első csapás” képességgel működik, amely lehetővé teszi, hogy a repülőgép megsemmisítse az ellenséget, miközben a repülőgépen kívül marad az érzékelési tartományon. „Azonos generációhoz tartozó repülőgépekkel folytatott harcokban kihasználhatja halálos és túlélő képességét, valamint a köteléken belüli fejlett, összehangolt taktikát, hogy pontos helyzetismeretet szerezzen, és gyors és stabil, zárt hurkú megsemmisítési láncot hozzon létre az ellenséggel szemben, ezáltal megragadja a kezdeményezést” – írja a lap.

Ez vitathatatlanul a legjelentősebb eleme a J-35A-ról szóló kínai esszének, mivel felveti a kérdést, hogy van-e az F-35-höz hasonló képessége a nagy hatótávolságú precíziós érzékelés és támadás kiaknázására. Lehetséges, hogy ezt az állítást alig vagy egyáltalán nem lehet ellenőrizni, azonban ha a J-35A az amerikai F-35-höz hasonló vagy jobb érzékelőkkel, számítástechnikával és passzív rendszerekkel működik, az valószínűleg aggodalomra ad okot a Pentagonban.

Dobos Endre

2024 februárjában Törökország sikeresen teljesítette a Kaan vadászgép prototípusának első próbarepülését. A repülőgép nevét egy ősi közép-ázsiai királyi címből vették, és a török ​​média azt nyilatkozta, hogy a Kaan teljesítménye büszkeséggel töltötte el az őseinket. Ez aztán természetesen felveti a kérdést: vajon a Kaan valóban a királyok királya, vagy csak egy trónkövetelő?

Törökország ma már tagságot nyert egy olyan kicsiny, de technológiailag fejlett országok klubjában, amelyek saját tervezésű, ötödik generációs repülőgépet fejlesztettek és valósítottak meg, mint az Egyesült Államok, Oroszország és Kína. Ez az ország védelmi technológiájába és ipari bázisába való hosszú távú beruházások csúcspontja. A Kaan körül kialakult túlzott publicitás azonban nem teljesen indokolt. Törökország állításával szemben, hogy ez a hazai tervezés diadala nem teljesen korrekt, ugyanis nagymértékben támaszkodott külföldi támogatásra a Kaan fejlesztése során, a kihívás most az, hogy képes-e túllépni egy prototípus elkészítésének a szintjéről.

Ennek ellenére, ha csak a Kaan technikai képességeire összpontosítanak, megtörténhet, hogy elkerüli a figyelmüket a török ​​védelmi-ipari beruházások tágabb célja. Az ötödik generációs vadászrepülőgép kifejlesztéséhez szükséges ipari és technológiai képességek bemutatása szintén erősíti Törökország stratégiai pozícióját, és vonzó a hazai közönség számára. Ugyanilyen fontos, hogy a Kaan kirakatként szolgál Törökország növekvő képességei bemutatásában az olyan pilóta nélküli légi járművek terén is, mint a Bayraktar TB2-es drón. Ezek az eredmények egy céltudatos és hosszú távú stratégiai ipari erőfeszítés eredményei, amelynek a Kaan kulcsfontosságú eleme.

Függetlenségi törekvések

Törökország védelmi technológiájának és ipari bázisának modern fejlesztése az 1974-es ciprusi invázió miatt az Egyesült Államok által bevezetett szankciókat követően kezdődött. Mivel Törökország nem tudta megszerezni a szükséges katonai felszereléseket, amelyek lehetőséget biztosítottak volna szembenézni a nemzetbiztonsági fenyegetéssel, a török ​​kormány befelé összpontosított.

Törökország azon elhatározása, hogy saját ipara készítsen védelmi felszerelést, az 1980-as években felgyorsult, amikor Ankara úgy vélte, hogy a szállítók késleltetik a Kurdisztáni Munkáspárt elleni harchoz szükséges hadi felszerelést. Ez a lendület az 1990-es években is folytatódott, amikor a török ​​védelmi vállalatok, valamint a kutató-fejlesztő intézmények jelentős növekedésnek indultak. Törökország azokra a drónokra összpontosított, amelyek kritikus fontosságúak voltak Ankara számára a Kurdisztáni Munkáspárt elleni harcában, és veszélybe kerültek az Izraellel fennálló kapcsolatok megromlásával.

A védelmi beruházások tovább növekedtek, miután 2003-ban az Adalet ve Kalkınma Partisi (Igazság és Fejlődés Pártja vagy AKP) hatalomra került. Recep Tayyip Erdoğan elnök a védelmi ipart „a biztonság biztosításként és technológiai mozdonyként” írta le. Ennek érdekében a hivatalos adatok szerint a kormány védelmi kutatási és fejlesztési kiadásai megháromszorozódnak 2007 és 2019 között. Az önellátásra és a belső fejlődésre való összpontosítás felerősítették az aggodalmat, mert az Egyesült Államok továbbra sem volt hajlandó eladni Törökországnak a biztonsági fenyegetések elhárításához szükséges felszereléseket.

Törökország védelmi ipara ezért nagymértékben bővült az elmúlt két évtizedben. Négy török ​​vállalat jelenleg a világ 100 legnagyobb védelmi-ipari vállalata között szerepel: Aselsan 60., Baykar 76., Turkish Aerospace Indusries 82., Roketsan 100. (2022-es eredmények szerint).

A Svéd Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint pedig 2023-ban Törökország volt a világ 11. legnagyobb védelmi termék exportőre, míg néhány évvel ezelőtt a 16. helyen állt. Törökország hadserege is egyre gyakrabban szerez be a saját ipara által gyártott felszerelést, a külföldi exportőr helyett.

Ennek ellenére Törökország továbbra is függ a nemzetközi partnerektől az alkatrészek és a műszaki szakértelem tekintetében ahhoz, hogy termékeit nagy szériában lehessen gyártani. Importja immár minőségileg eltérő: a fegyveres erők felszereléséhez szükséges komplett platformok importja helyett elsősorban alrendszereket és alkatrészeket importál, amelyeket beépít a gyártmányba. Az ország így továbbra is a világ legnagyobb védelmi felszerelés importőrei közé tartozik. Bár ez nem csak Törökországra jellemző, ez azt jelenti, hogy az ország nem érte el elsődleges kitűzött célját, az önellátást, és továbbra is ki van téve külső korlátoknak.

Az importfüggőség csökkentése érdekében, miközben fenntartja a fejlett külföldi technológiákhoz való hozzáférést, Törökország kétirányú megközelítést alkalmaz. Először is, a világ egyik legerősebb ipari együttműködési vagy „offset” politikájával rendelkezik, amely biztosítja, hogy a külföldi beszállítóknak be kell fektetniük a török ​​iparba, hogy védelmi szerződéseket nyerjenek. Másodszor, a lehető legnagyobb mértékben diverzifikálja védelmi importjának forrását. Törökország a NATO-tagsága ellenére védelmi importjának 15 százalékát Oroszországból kapja. Partnerei és beszállítói között számos kisebb állam is található, amelyek különleges illetékességi területtel rendelkeznek. Az ukrajnai hajtómű technológiák és a dél-koreai tank alkatrészek két nemrégiben jelzett példa. Ez a NATO-n belüli megközelítés lehetővé tette Törökország számára, hogy fejlessze képességeit és csökkentse az importfüggőségét, amelyre a Kaan harci gép is példa.

Ennek a megközelítésnek azonban még mindig vannak korlátai. Törökországot 2019 közepén hivatalosan eltávolították az Egyesült Államok vezette F-35-ös programból, miután megvásárolt két orosz S-400-as légvédelmi üteget. A program képességbeli és gazdasági előnyt jelentett volna Törökország számára, ezért az Egyesült Államok kormánya úgy ítélte meg, hogy egy szövetséges, amely F-35-ösöket és az ellenük tervezett légvédelmi rendszert egyaránt üzemelteti, elfogadhatatlan kockázatot jelent. Törökországnak az F-35-ös programból való kizárása jelentős hiányosságot mutatott ki és bemutatta saját harci repülő képességeinek akkori korlátait, és rávilágított arra, hogy külföldről szállított harci repülőgépekre támaszkodik.

Ez az epizód azonban nem győzte meg Ankarát, hogy változtasson a megközelítésén. Éppen ellenkezőleg, úgy tűnik, hogy csak megerősítette az 1970-es évektől folytatott török megközelítést: az önellátás kritikus fontosságú. Törökország azon elhatározása, hogy politikailag független marad a NATO-n belül, a mögöttes technológiai függőségei ellenére továbbra is kihívást jelent. Az Egyesült Államokkal folytatott tavalyi védelmi együttműködés ismét megtorpant, amikor az Egyesült Államok Kongresszusa 20 milliárd dolláros csomagot tartott vissza, amelyre a török ​​F-16-os flotta újjáélesztése érdekében lett volna szükség. Ezt az összeget mindaddig blokkolták, amíg Ankara meg nem ratifikálta Svédország NATO-csatlakozását. Németország azt is megtagadta, hogy támogassa az Egyesült Királyság által vezetett folyamatot, hogy Törökországnak Eurofighter Typhoonokat adjanak el.

Erről többet itt olvashat: Németország jóváhagyta 40 darab Eurofighter vadászgép eladását Törökországnak a kezdeti elutasítás után – blogbejegyzés.

Erdoğan azzal büszkélkedett, hogy még az év vége előtt repül az első török ​​vadászgép, a Kaan. A valóság azonban más. Igaz, az első Kaan építése egy TAI gyárában halad, de messze van attól, hogy teljes küldetési képességekkel repüljön. A TAI-nak mindössze nyolc amerikai gyártmányú hajtóműve van, négy Kaan meghajtására. Mi lesz a többivel? Több száz jövőbeli repülőgép épül? A válasz az, hogy Törökországnak is ki kell fejlesztenie egy saját gyártású gázturbinás hajtóművet. Ez azonban nem megy egyik -évről a másikra, lásd Kína hajtóműfejlesztési folyamatát.

Törökország teljes harci légierejében képességbeli hiányosságok vannak, amelyeket Kaan még nem tud pótolni.

A Kaan tehát paradoxont ​​jelent: mindkettő Törökország azon eltökéltségét tükrözi, hogy leküzdje a külföldi beszállítóktól való függést, miközben hangsúlyozza e támaszkodás mélységét. Ez egy visszatérő dilemmát tár fel, amellyel a legtöbb feltörekvő védelmi-iparral rendelkező ország szembesül: az első osztályú berendezésekhez és technológiához való hozzáférés gyakran technológiatranszfert és elismert gyártókkal való egyéb kapcsolatokat igényel a képességek javítása érdekében.

A védelmi közgazdászok szerint az ilyen országoknak egy fejlődési folyamaton kell keresztülmenniük a külföldi függőség csökkentése érdekében, a kifinomultabb technológiát alkalmazó fejlesztőktől való nagykereskedelmi beszerzésétől az asszimiláción át egészen a saját kutatás-fejlesztés megvalósításáig. Ez az út a gyakorlatban megköveteli a politikai összhangot vagy az Egyesült Államokkal és a NATO-val, vagy vitathatatlanul más védelmi-ipari hatalmakkal, Oroszországgal és Kínával, amelyek mellett Törökország még nem volt hajlandó elköteleződni.

Törökország az elmúlt években számos technikailag ambiciózus zászlóshajó projektet hajtott végre, amelyeknek továbbra is a drónok és a repülés áll a középpontjában. A média a Bayraktar TB2-re és a líbiai, azerbajdzsáni és ukrajnai csatatereken való teljesítményükre összpontosított, míg a törökországi fejlesztési erőfeszítések a Kaanra, mint technológiai zászlóvivő programra összpontosítottak.

Az ambíciók szárnyra kapnak

A Kaan 2024 február 21-én sikeresen teljesített egy 13 perces tesztrepülést, amely esemény nagy érdeklődést váltott ki kül- és belföldön egyaránt. A NATO Egyesített Légierő Kompetencia Központja az ötödik generációs platformot úgy határozza meg, mint amely „képes hatékonyan működni erősen védett harci környezetben, amelyet a jelenlegi legerősebb légi és földi fenyegetések jelenléte határoz meg”. Ez azt jelenti, hogy a lopakodó funkciókra és a magas szintű adatfeldolgozásra kell összpontosítani, lehetővé téve a jövőbeli autonóm platformokkal való integrációt.

Ez egy ijesztő technikai vállalkozás. A megkívánt alacsony észlelhetőségi bizonyítvány eléréséhez rengeteg anyag, bevonat és kezelés kifejlesztésére van szükség, amelyek közül csak néhány támaszkodhat Törökország jól bevált kompozitanyag-iparára. Ezeket azután érzékelőkkel, repülésvezérlő rendszerekkel és egy gázturbinás hajtóművel kell integrálni, amely biztosítja az ilyen fejlett platformok esetében megkövetelt alacsony visszavert radarjelet. Ezek a funkciók hatékonysága a rendszeres, rendkívül fejlett adatfrissítéseken alapul, hogy biztosítsák, hogy a Kaan elektronikai hadviselési és célzási rendszerei mindig élvonalban maradnak – hasonlóan az F-35-ös rendszeres technológiai frissítéseihez. Ennek a teljes gyártási folyamatnak ezután megismételhetőnek és méreteiben változtathatónak kell lennie, hogy lehetővé tegye Törökország számára az ötödik generációs képességek bevezetését.

Kritikusok még 2019-ben azt sugallták, hogy Törökország valószínűleg túlfeszíti a Kaant, az ország korlátozott műszaki tapasztalatai alapján a kulcsfontosságú területeken, beleértve a meghajtó-rendszereket is. A próbarepülés teljesítése csak részben mutatja be, hogy a rosszalló tévedett.

A Kaan vadászgépről itt többet olvashat: A KAI tisztviselője szerint Törökország 5. generációs KAAN vadászgépe jobb, mint az F-35 Lightning II – blog.

De a tény az, hogy egy ötödik generációs vadászgépet nehéz megépíteni. Az Egyesült Államok a gazdag védelmi finanszírozásával és technológiai képességeivel az egyetlen NATO-szövetséges, amely megvalósított két teljesen saját fejlesztésű és gyártású ötödik generációs repülőgép-programot az F-22-es és az F-35-ös formájában bár ez utóbbi fejlesztésben és gyártásban néhány külföldi vállalat is részt vett. Mindösszesen két országnak sikerült megvalósítania a független, negyedik generációs nemzeti repülőgépgyártást, Franciaországnak a Rafale és Svédországnak a Gripen vadászgépek esetében. Ezen túlmenően „függetlenségük” mellett kulcsfontosságú, külső gyártótól vásárolt rendszerekre támaszkodva hozták létre a gépeket. Számtalan, jól ismert esettanulmány létezik a világ minden tájáról, amelyek azt mutatják, hogy a saját gyártású harci   gép programok nehézkesek és drágák.

A Kaan esetében továbbra is kérdéses, hogy a nemzetközi partnerek milyen mértékben járultak hozzá ehhez az eredményhez. Ezek közé tartozik különösen a brit BAE Systems műszaki tanácsadásban megvalósult támogatása, amely a 2017-ben aláírt Egyesült Királyság-Törökország ​​megállapodás részeként történt, valamint az Egyesült Államok hajtóműgyártója, a General Electric, amely az F110-es hajtóművet biztosította a Kaan vadászgéphez (bár a hazai alternatíva kidolgozása folyamatban van). Ez viszont kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy Törökország képes-e egy ötödik generációs repülőgép sikeres egyszeri tesztrepülését megismételhető, exportálható és tartósan működő programmá alakítani. A benne rejlő exportkorlátozások viszont korlátozhatják Törökország döntéseit a jövőben.

Hogy Kaan sikeres, bár rövid és működési szempontból korlátozott tesztrepülése átmegy-e egy katonailag és kereskedelmileg sikeres ötödik generációs repülőgép-franchise-ba, az a jövő kérdése. Bizonyos mértékig még mindig a külső partnerek, az Egyesült Államok jóindulatára kell támaszkodnia. Mindazonáltal, ha az ország sikerét pusztán technikai értelemben szemléljük, elmulasztjuk Törökország védelmi fejlesztési erőfeszítéseinek tágabb célját, nevezetesen a nemzetközi és hazai presztízst, valamint technikai és kereskedelmi szempontból egyaránt jól teljesítő drónokat.

Törökország valódi céljai

Törökország megfigyelői régóta megjegyezték, hogy Törökország a védelmi iparát többre kívánja felhasználni, mint pusztán saját fegyveres erőinek ellátását. Sok más exportáló országhoz hasonlóan Törökország is gyakran tekintett védelmi iparára a stratégiai politikai célok megvalósításának, valamint függetlenségének és ereje demonstrálásának egyik eszközeként. Egy török ​​újsághoz fűzött megjegyzéseiben a Bayraktar drónok mögött álló cég, a Baykar vezérigazgatója országa vállalkozását „nemzeti technológiai törekvésnek” minősítette és leírta, hogy a TB2-es hogyan tette lehetővé az ország számára, hogy „példátlan módon kampányoljon a világon”. Erdoğan gyakran beszél arról, hogy Törökország védelmi iparának teljesítménye erősíti nemzetközi hírnevét. Törökország védelmi ipara a nemzetközi presztízs forrása, és a „a török ​​technológiai innováció és önellátás szimbóluma”.

Ez nem új jelenség, és nem is egyedülálló jelenség Törökországban. A védelmi iparágak értéke meghaladja az általános gazdasági értéket. A védelmi felszerelés minden bizonnyal lehetőséget kínál az országoknak érdekeik védelmére és a háború elrettentésére. De talán ugyanilyen fontos, hogy hírnevet is jelent: az országok védelmi iparágakat hoznak létre és támogatják abból a meggyőződésből, hogy a hazai védelmi-ipari képesség előfeltétele egy ország státuszának és sikerének, ezt a meggyőződést „techno-nacionalizmusnak” nevezik.

Ennek talán legszembetűnőbb példája a Bayraktar TB2-es Azerbajdzsánban, Líbiában és Ukrajnában nyújtott teljesítménye által generált figyelem. A Baykar vállalat végül 24 országnak adta el a TB2-est, beleértve az Azerbajdzsánnal és Ukrajnával kötött koprodukciós megállapodásokat. Ezt aztán konkrét politikai célokra lehet felhasználni. Az export növekedése – Törökország feltételei szerint – ösztönözte Törökországot a „drone-diplomácia” alkalmazására, amely kiterjesztette Törökország „befolyási övezetét”.

A TB2-es csak egy példa arra, hogy Törökország a védelmi exportot és a koprodukciós megállapodásokat stratégiai előnyök elérésére használja fel. Törökország kormánya abban reménykedik, hogy védelmi exportja növelni fogja azt a képességét, hogy meghatározza a nemzetközi kapcsolatok feltételeit az általa szállított országokkal. Itt rámutathatunk Törökország saját tapasztalataira, amikor más országok megpróbálták az importtól való függőségét kihasználni a politikai döntések befolyásolására. Ezen túlmenően a TB2-es más országok számára történő biztosítása miatt ezek az országok Törökországtól függenek a karbantartás és javítás tekintetében, és a török ​​támogatástól függőséget teremtenek, ha a TB2-est más harctéri eszközökkel kívánják integrálni.

Ez a hazai közönséget is megszólítja: a védelmi-ipari teljesítmény széles körű, pártokon átívelő vonzerővel rendelkezik, amint azt a védelmi-ipari fejlesztési stratégia pártvonalakon átívelő folytonossága is mutatja. A politikai spektrum szereplői továbbra is dicsérik a védelmi-ipari fejlődést. Különösen az Igazságosság és Fejlődés Pártja szerepel a kormányzati médiában, míg az olyan platformnevek, mint a Kızılelma és a Malazgirt kifejezetten a török ​​nacionalizmusra apellálnak.

A Kaan fejlesztése sem kivétel Törökországnak azon törekvése alól, hogy a jelentős sajtóvisszhangot, vagy a védelmi-ipari kapcsolatokat stratégiai célok elérésére használja fel. A Kaan fejlesztésére vonatkozó jövőbeni tervek tovább kívánják növelni hírnevét. A nyilvános nyilatkozatok azt sugallják, hogy Törökország aktívan kutatja az Azerbajdzsánnal és Pakisztánnal létesített partnerségeket a további fejlesztés érdekében. Tekintettel arra, hogy Törökország eddig alkalmazta a védelmi-ipari együttműködést, a Kaannal kapcsolatos ambíciói túlmutathatnak a technikai határokon, és a szövetségépítés stratégiájának alapját képezhetik.

A NATO-szövetségesek szerencsétlenségére úgy tűnik, hogy Törökországot nem aggasztja, hogy ezek esetleg nem a szolgálják szövetség terveit: Pakisztán jelentős védelmi-ipari együttműködést folytat Kínával, Azerbajdzsán pedig tovább mélyíti kapcsolatait Oroszországgal. Az S-400-as beszerzéséhez hasonlóan a NATO-szövetségesek, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság úgy érezhetik, hogy ez veszélyezteti technológiai hozzájárulásukat. Az ilyen partnerségek azonban korlátozhatják azt is, hogy a NATO milyen mértékben tudja megőrizni befolyását Törökország fejlett harci repülőgépeinek beszerzése terén.

Következtetés

A Kaan vadászgép minden bizonnyal lenyűgöző nemzeti teljesítmény Törökország számára. A külföldi alkatrészekre és szakértelemre való jelentős támaszkodás azonban a török ​​védelmi ipar szélesebb körű kihívását jelzi.

Törökországnak nyilvánvalóan további fejlesztési és tesztelési munkája van, ha a Kaan-al ki akarja aknázni a benne rejlő lehetőségeket, ideértve a hazai megoldások kifejlesztését számos kulcsfontosságú komponens számára, valamint a műszaki tartalom megtervezését, amely valóban egy ötödik generációs platformot eredményez. Ennek eredményeként a Kaan valószínűleg nem fog érdemben hozzájárulni Törökország élvonalbeli vadászgép szükségletei kielégítésében ebben az évtizedben. Mindeközben a geopolitikai táj továbbra is gyorsan változik, és bővelkednek a fenyegetések. Vitathatatlan tehát, hogy Törökországnak a megfelelő mennyiségre vonatkozó követelményeit csak meglévő típusok beszerzésével lehet majd teljesíteni (lásd az Eurofighter 2000 beszerzést). Ez a külföldről beszerzett platformokra való támaszkodás csalódást okozhat Törökország politikai vezetőiben.

Mégis, Törökország védelmi-ipari bázisának folyamatos fejlesztése potenciális lehetőségeket jelent az ország számára, valamint potenciális fejfájást a NATO-szövetségesek számára. A Pakisztánnal és Azerbajdzsánnal kötött közös fejlesztési megállapodások és együttműködés a Kaan esetében, valamint a Bayraktar drónok kötöttségek nélküli értékesítése segítik Törökország regionális helyzetét. Ezek azonban az Egyesült Államokkal való kapcsolat rovására mennek, amelynek meglévő technológiái alapvetően szükségesek lehetnek Törökország ötödik generációs ambícióinak megvalósításában.

 Hosszú távú életképességétől függetlenül a Kaan első repülése jelentős stratégiai célokat ért el. A repülőgép-program támogatja a függetlenség és a rugalmasság fenntartását, miközben szítja a nemzeti büszkeség érzését. Azonban Törökország messze van attól, hogy más országok technológiai segítségétől függetlenül sorozatban tudjon 5. generációs harci repülőgépet gyártani, melynek egyik legfőbb akadálya a saját hajtómű gyártási képességének a hiánya.

Dobos Endre

·        Egy regionális szakértő úgy véli, hogy Oroszország Szu-35-ös vadászgépekkel látja el Iránt

·        Fejlett légvédelmi rendszer és a hajóelleni cirkáló rakéták is eladása is szóba jöhet

·        Ezek egy kritikus pillanatban megerősítenék Irán hatalmát a térségben

Oroszország azt fontolgatja, hogy fejlettebb fegyverek eladásával mélyíti el katonai kapcsolatait Iránnal és annak regionális milíciáival, ami tovább mélyítheti az Irán és Izrael közötti konfrontációt. A drónokért és ballisztikus rakétákért amelyeket Irán szállított Oroszországnak az ukrajnai háborúhoz, Irán cserébe erősebb fegyvereket szerezhet: modern hajóelleni rakétákat, fejlett légvédelmi rendszert és a Szu-35S Flanker légifölény vadászgépet, amelyre Irán régóta vár.

Irán Szu-35S vadászgépeket rendelt, és azt is szeretné, hogy az S-400 Triumf légvédelmi rendszer nézzen szembe Izrael rakétáival és légierejével. Ha mindezen megállapodások megvalósulnak, akkor azzal erősítenék Irán és szövetséges milíciáinak katonai képességeit.

A Szu-35S vadászgép Iránba történő eljuttatása jelentős mennyiségű időt igényel, csakúgy, mint a repülőszemélyzet, és a karbantartók kiképzése, valamint a szükséges infrastruktúra és a földi támogató berendezések felszerelése.

Izrael megfogadta, hogy megtorolja – ami megtörtént október 26-án – az ellene október 1-jén több mint 180 ballisztikus rakétából álló iráni támadást. Azóta kétes és meg nem erősített állítás jelent meg az iráni médiában, miszerint Oroszország már leszállított legalább egy század Szu-35-öst és egy meg nem határozott mennyiségű S-400-ast Teheránba.

Az iráni sajtóban a Szu-35-ösök közelgő szállításáról szóló állítások alaptalannak bizonyultak, de van okunk feltételezni, hogy Irán hamarosan megkapja ezeket a 4. generációs vadászgépeket.

Anton Mardaszov, a Közel-Kelet Intézet Szíria programjának nem állandó tudósítója úgy véli, hogy a Szu-35-ös megállapodás "eldöntött üzlet", mivel Oroszország 2023 szeptemberében már leszállította az iráni vadászpilóták kiképzéséhez szükséges Jak-130-as kiképzőgépeket.

A Szu-35S lehetővé tenné Irán számára, hogy részlegesen korszerűsítse elavult légierejét, amely az 1990-es évek eleje óta nem szerzett be új vadászgépeket, és javítani kívánja légterének védelmét. Ennek ellenére nem valószínű, hogy ez megváltoztatja az erőviszonyokat a régióban. Az Arab-öbölbeli monarchiák még mindig sokkal fejlettebb nyugati harci repülőgépekkel rendelkeznek. Következésképpen a drónok és a ballisztikus rakéták valószínűleg továbbra is Teherán fő eszközei maradnak a katonai erő kivetítésében.

A Közel-Kelet Intézet munkatársa, Mardaszov azt mondta, hogy a Szu-35-ös szállításának időpontja nagy valószínűséggel a "műszaki felkészültségtől" és más tényezőktől függ. Azzal érvelt, hogy az időben történő szállítást nem feltétlenül tekintik Irán ereje jelének, inkább annak, hogy nem tudja megvédeni magát az izraeli csapások ellen.

"Úgy nézne ki, mint egy sürgősségi szállítás, amely negatív hatással lesz Irán imázsára, ami azt sugallja, hogy nem tudja elhárítani a fenyegetést orosz repülőgépek és más katonai eszközök nélkül" - mondta Mardaszov.

Augusztusban a The New York Times arról számolt be, hogy Oroszország megkezdte légvédelmi hardverek szállítását Iránba annak ellenére, hogy a térségben fokozódott a feszültség, miután Izrael meggyilkolta a Hamász vezetőjét Teheránban. Bár a felszerelés típusát nem határozták meg, az lehet az S-400-as, amelyet Irán régóta vár.

Az ilyen szállítások bonyolíthatják a Teherán elleni izraeli vagy amerikai légicsapásokat. Miután Irán áprilisban először közvetlenül megtámadta Izraelt drónokkal és rakétákkal, Izrael válaszul megsemmisítette az egyik iráni S-300 PMU-2-es radart, amely Irán legfejlettebb légvédelmi rendszere. Az S-300-as rendszert Irán Oroszországtól szerezte be és ez egyben az S-400-as légvédelmi rendszer elődje.

Mardaszov nem hiszi, hogy Moszkva képes ellátni Teheránt a legfejlettebb S-400-as rendszerrel, rámutatott arra, hogy Oroszország saját légvédelme nagy nyomás alatt van az Ukrajna elleni háború miatt. Oroszországnak minden lehetséges légvédelmi eszközre szüksége van, hogy megvédje lőszerraktárait az ukrán dróntámadások hullámaival szemben, és lehetővé tegye légiereje számára, hogy támogató csapásokat tudjon nyújtani csapatai számára Ukrajnában.

Még ha Oroszország úgy döntene is, hogy leszállítja Iránnak az S-400-ast, a kiképzési program körülbelül öt hónapig tart, ami azt jelenti, hogy Irán legkorábban jövő tavasszal használhatja őket.

A P-800 Onix rakétaügylet viszont különösen provokatív lehet. Oroszország állítólag arról tárgyal, hogy ezt a hajóelleni cirkálórakétát a jemeni hutik rendelkezésére bocsájtja. A P-800 Onix közel 300 km-es hatótávolsággal rendelkezik amikor a cél megközelítése során a magas-alacsony vegyes megközelítési program szerint repül, ilyenkor a tenger felszínhez közeli 10 méteres magasságban közelíti meg a célt. Fejlettebbek, mint a lázadó csoport arzenáljának többi hajóelleni rakétája, és lehetővé tenné a hutik veszélyes támadásait a kereskedelmi hajók és az őket védő nyugati koalíció hajói ellen. Állítólag orosz tanácsadók segítettek a hutiknak a kereskedelmi hajók elleni támadások kivitelezésében.

A hírek szerint Irán közvetít a megállapodásban, míg Jemen északi szomszédja, Szaúd-Arábia és az Egyesült Államok ellenzi azt. Vlagyimir Putyin orosz elnök már felvetette, hogy Oroszország bizonyos körülmények között felfegyverezheti a Nyugat ellenfeleit.

"Ami a hajóelleni rakétákat illeti, úgy gondolom, hogy ha a Moszkva és a hutik közötti tárgyalások valóban rakéták szállításáról szóltak, akkor azok általános jellegűek" - mondta Mardaszov. "Bár úgy gondolom, hogy ez inkább egy szándékos kiszivárogtatás volt az orosz titkosszolgálatok bevonásával, hogy alátámassza Putyin szavait Amerika ellenfeleinek esetleges felfegyverzésével kapcsolatban."

Az orosz elnök júniusban arra figyelmeztetett, hogy Moszkva felfegyverezheti a Nyugat ellenségeit válaszul Ukrajna felfegyverzésére, és felhatalmazva Kijevet, hogy nyugati hadianyagot használjanak korlátozott csapásokra Oroszországon belül, megerősítve, hogy "fenntartják a jogot, hogy hasonlóan cselekedjenek".

Az orosz elemző szkeptikus, hogy bármilyen közvetlen fegyverzet átadására sor kerülne, és megjegyezte, hogy az veszélybe sodorhatja a kínai tulajdonú tankereket. Egy huthi rakéta már az év elején eltalálta a kínai tulajdonban lévő MV Huang Pu tartályhajót, amely Panama lobogója alatt közlekedett.

"Emellett egy ilyen szándékos rakétaszállítás nagymértékben irritálná az arab országokat, amelyek Moszkva fontos partnerei a jelenlegi szankciós környezetben" - mondta Mardaszov.

Mindazonáltal úgy látja, hogy ezek a rakéták állítólag „véletlenül Szírián keresztül” eljuthatnak a hutikhoz, ha az Egyesült Államok és szövetségesei felhatalmaznák Ukrajnát arra, hogy nyugati gyártású ATACMS rakétákat használjon Oroszország ellen.

A jelek szerint ilyen forgatókönyv már megtörtént Irán fő milícia partnerénél, a libanoni Hezbollahnál, amely tisztázatlan körülmények között megszerezte Szíriától a P-800 Yakhont, az Onix exportváltozatát.

Az Irán elleni izraeli csapás

Az Izraeli Légierő október 26-ai csapásai, amelyek több hullámban érkeztek három órán keresztül, rengeteg repülőgép – vadászgép és drón – bevonásával történtek.

A célpontok között szerepelt Irán légvédelme, rakéta- és dróngyártása, valamint rakétaindító létesítmények. Két szakértő a műholdfelvételeket elemezve azt mondta a Reuters hírügynökségnek, hogy Izrael katonai épületekre mért csapást, egy katonai komplexumra a Teherán melletti Parchinban, ami valószínűleg "jelentősen csökkentette Irán rakétagyártási képességét".

 Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnök - aki az izraeli hadsereg tel-avivi parancsnoki és irányító központjából követte a műveletet - azt mondta, Izrael "súlyosan megrongálta Irán védelmi és rakétagyártási képességét". Azt is közölték, hogy a támadások nem károsították az iráni olajinfrastruktúrát és a nukleáris létesítményeket.

Dobos Endre

Forrás és kép: Business Insider

Az új egység, amelynek a feladata annak feltárása, hogy az Egyesült Államok légiereje miként fogja felhasználni jövőbeli (Collaborative Combat Aircraft CCA) pilóta nélküli együttműködő harci drón-repülőgépeit, most arra készül, hogy tényleges példányokat szerezzen be a kísérletezéshez használható drónokból. Ez a szolgálat drón terveinek folyamatos fejlődésével összhangban történik, részben a várható költségvetési hiányok miatti komoly aggodalmakkal kapcsolatban.

Andrew Hunter, a légierő beszerzésekért, technológiáért és logisztikáért felelős titkárhelyettese november 13-án egy védelmi beszerzési rendezvényen jelentette be egy további Increment 1-es drón vásárlását. A drónprogram várhatóan legalább két iteratív fejlesztési ciklust, vagy lépést fog tartalmazni. Az Anduril és a General Atomics jelenleg különálló terveket fejleszt az első lépés részeként, mindkét drón várhatóan jövőre száll majd fel először. A légierő várhatóan valamikor a 2025-ös pénzügyi évben indítja el az Increment 2-es versenyét. A drónprogram számos egyéb kapcsolódó munkát is magában foglal, beleértve az autonóm technológiákat.

A légierő először tavaly jelentette be terveit az Kísérleti Műveleti Egységgel kapcsolatban, most pedig folyamatban van a nevadai Nellis légibázison az egység létrehozása. Az egység feladata új taktikák, technikák és eljárások kidolgozása a drónok alkalmazásához, valamint annak feltárása, hogy ezek a drónok miként épülnek be a légierő általános haderőstruktúrájába, és segíti kiépíteni a bizalmat a működésüket megvalósító autonómia-algoritmusokban.

A légierő különböző szervezetei már számos humán irányítású vadászgépet és pilóta nélküli repülőgépet (drónt) használtak a drónok harci alkalmazásának bevezetésére, valamint más fejlett drónokkal és autonómiával kapcsolatos kutatási-fejlesztési, valamint tesztelési és értékelési programok támogatására. Ide tartozik a General Atomics XQ-67A Off-Board Sensing Station (OBSS) drón is, amelyből a vállalat további dróntervei származnak.

Az OBSS programról itt olvashat többet: Az OBSS program jelentősége az USAF számára - 2024 szeptember 23-ai blog.

Múlt heti megjegyzéseiben Hunter nem árulta el, hogy a légierő hány további drónt, vagy konkrétan milyen típusokat tervez most vásárolni az Kísérleti Műveleti Egység számára. Frank Kendall légierő miniszter és David Allvin vezérkari főnök korábban azt mondta, hogy a szolgálat legalább 100-150 Increment 1-es típust kíván beszerezni. Továbbra sem világos, hogy az Anduril és a General Atomics tervei végül is gyártásba kerülhetnek-e.

"A légierő további vásárlása segít abban, hogy a vadászoknak bőséges lehetőségük legyen az együttműködés kísérletezésére, amivel támogatni tudják a közös műveletek elindítását az évtized vége előtt" - mondta Diem Salmon, az Anduril légi dominanciáért és légicsapásokért felelős alelnöke Hunter megjegyzésére.

A légierő ezredese, Timothy Helfrich a Légi- és Űrerők Szövetségének Mitchell Repülési Tudományi Intézete által rendezett fórumán november 13-án felfedte, hogy mindkét Increment 1-es drónterv átment a kritikus tervezési felülvizsgálaton.

Sok kérdés továbbra is homályos azzal kapcsolatban, hogy a légierő hogyan tervezi az első drónok használatát és üzemeltetését, és hogy ennek eredményeként milyen képességekre lesz szükségük a drónoknak. A szolgálat korábban azt mondta, hogy az Increment 1-es típusaira elsősorban „rakéta-szállítóként” számítanak, amelyek – legalábbis kezdetben – szoros együttműködésben repülnek a vadászgépekkel. Az elektronikai hadviselés, valamint a hírszerzési-megfigyelési-felderítési (ISR) küldetések is napirenden vannak, mint lehetséges feladatok a drónok kezdeti alkalmazása során.

„Szerintem egy kicsit korai lenne megmondani, hogy az Increment 1B vagy az 1C változat gyártása valósul-e meg. Két típus készül: az Increment 1-es és 2-es, és azt várjuk, hogy kiegészítik egymást” – mondta Helfrich a múlt héten az Air & Space Forces Magazine szerint. „Arra számítok, hogy eljön az idő, amikor az Increment 1-es és az Increment 2-es is egy keverék lesz, és talán az Increment 3-as is.”

Az új dróntaktikáknak, technikáknak és eljárásoknak figyelembe kell venniük az új képzési, karbantartási és logisztikai követelményeket, amelyek alapvetően eltérnek a vadászgép-műveletek támogatásához szükségesektől. A drónok összességében nagyon rövid élettartamúak lehetnek a hagyományos vadászgépekhez képest.

Pontosan ez az oka annak, hogy a légierő létrehozta a Kísérleti Műveleti Egységet, és kíváncsi arra, hogy ennek a központi kísérleti erőnek az eredeti terve nem tartalmazta tényleges dróntípus megnevezését. Sok tapasztalatra tehetnek szert a helyettesítő és nagy pontosságú szimulációk használatával, de az új drónok alkalmazása várhatóan számos alapvető változást fog eredményezni.

A következő évek legjobb esetben is nyomott védelmi költségvetésével és a különféle kiemelt modernizációs erőfeszítések növekvő költségeivel kapcsolatos félelmek szintén kulcsfontosságú tényezőként jelentek meg a légierő még mindig fejlődő drónterveiben, különösen, ha az Increment 2-ről van szó.

Kendall és mások elmondták, hogy az Increment 2-es követelményei közvetlenül összefonódnak más döntésekkel, hogy miként kell továbblépni egy új, 6. generációs lopakodó vadászgép és a következő generációs légi utántöltő rendszer (NGAS) képességcsalád beszerzésével. A jelenleg mélyreható felülvizsgálat alatt álló hatodik generációs vadászrepülőgép és a drónprogram egyaránt része a nagyobb Next Generation Air Dominance (NGAD) programnak.

A döntéshozókat leginkább aggasztó változó, miközben elvégzik a teljeskörű elemzést és egy sor alternatívát készítenek a megvalósításukra, a megfelelő erőforrások rendelkezésre állása lesz az új tervek bármilyen kombinációjának megvalósításában.

 A Kísérleti Műveleti Egységet munkája, a drónok kijelölt haderejével együtt, úgy tűnik, hogy egyre kritikusabb lesz, mivel a légierő tovább finomítja a drónokkal kapcsolatos terveit egy nagyobb és tovább fejlődő jövőbeli légierő-ökoszisztéma részeként.

Dobos Endre

Kép: Jamie Hunter

Októberben egy magas rangú török ​​tisztviselő szerint Németország láthatóan közeledik az Eurofighter Typhoonok Törökországnak történő eladásához, ami egy kulcsfontosságú fordulat lenne.

„40 Eurofighter Typhoon repülőgépet fogunk beszerezni” – mondta Yasar Güler török ​​védelmi miniszter októberben egy televíziós interjúban. "Németország sokáig vonakodott, de NATO-szövetségeseink, Olaszország, az Egyesült Királyság és Spanyolország konstruktív közreműködésével végül pozitív választ adtak."

Ezek a megjegyzések órákkal azelőtt érkeztek, hogy a Reuters arról számolt be, hogy egy meg nem nevezett török ​​tisztviselő azt állította, hogy a német kormány utasította értékesítési hatóságát, hogy dolgozzon a potenciális eladáson, bár szerinte ez nem jelenti azt, hogy a folyamat befejeződött.

A jelek szerint Németország nem adott ki közleményt Berlin álláspontjának változásáról, és a német védelmi minisztérium sem reagált azonnal a Breaking Defense megkeresésére.

Az Eurofighter Typhoon egy negyedik generációs európai vadászgép-konzorcium, amely Németországból, az Egyesült Királyságból, Olaszországból és Spanyolországból áll, és az Airbus, a BAE Systems és a Leonardo közös terméke.

Ha a négy partnerország bármelyike ​​megvétóz egy exportmegrendelést, az ügylet leáll, ahogy azt Németország tette a Szaúd-Arábiai Királyságnak történő ügylet esetén.

A Yasar Güler tavaly novemberben jelentette be, hogy Törökország 40 Eurofighter Typhoon vásárlásáról tárgyal. Akkoriban az elemzők azt mondták a Breaking Defense-nek, hogy ez a kijelentés valamiféle manőver lehetett, ami részben azért volt, hogy alkuerőt adjon Ankarának az új amerikai F-16-osok évek óta tartó beszerzésében. Januárban a Biden-adminisztráció zöld utat adott egy lehetséges megállapodásnak, hogy Ankara 40 új F-16-ost vásároljon 23 milliárd dollárért.

Törökország jelenleg vadászgép hiánnyal küzd, és a 2030-ig terjedő időszakot kell áthidalnia korszerű vadászgépekkel, amikor is a terveik szerint szolgálatba állhat a Tusas török ​​repülőgépgyártó vállalat által fejlesztett 5. generációs KAAN vadászgép. Mivel a török ​​légierő már hosszú ideje használja F-16-osokat és elavulttá váltak, célszerűen az új és korszerű változatok beszerzése volt a cél.

„Törökország megközelítése az Eurofighter-megállapodás megkötésében a diplomáciai kapcsolatok kiegyensúlyozását is magában foglalja, amelyben az Egyesült Királyság és Spanyolország kulcsszerepet játszik, hogy meggyőzze Németországot, hogy ne vétózza meg a megállapodást” – mondta Ali Bakir, az Atlantic Council Scowcroft Middle East Security Initiative nem állandó munkatársa a Breaking Defense című lapnak.

Can Kasapoglu, az isztambuli székhelyű Edam agytröszt védelmi kutatási igazgatója 2023 novemberében hangsúlyozta, hogy a sikeres Eurofighter-megállapodás nem feltétlenül zárja ki a későbbi F-16-os megállapodást.

„A török ​​légierőnek hézagpótló megoldásra van szüksége mindaddig, amíg a saját gyártású KAAN vadászgépe nem áll szolgálatba” – mondta Kasapoglu. Az Eurofighter némi megkönnyebbülést hozhat, a részlettől függően.

Dobos Endre

Forrás és kép: Breaking Defense

Az olasz parlament kifejezte támogatási szándékát az ország erőfeszítésében amelyet az Egyesült Királyság vezette Global Combat Air Program (GCAP) keretében végez. Japán a harmadik partner az opcionálisan humán irányítású hatodik generációs vadászgép és az azt támogató drón fejlesztésében.

Rómát követi London és Tokió támogatása, amelyek rendre ratifikálták a GCAP közös fejlesztését igénylő szerződést. A három partnerországot immár törvény köti a programhoz.

„A GCAP program létrehozásáról szóló egyezmény parlamenti jóváhagyásával a 2023 decemberében Tokióban aláírt, Olaszország, Japán és az Egyesült Királyság között létrejött megállapodás parlamenti ratifikációs és végrehajtási folyamata lezárult” – mondta Isabella Rauti olasz védelmi államtitkár szerdán újságíróknak az olasz parlamentben zajló ratifikációs folyamat után.

A fejlesztési programot a brit székhelyű BAE Systems, az olasz Leonardo és a japán Mitsubishi Heavy Industries (MHI) irányítja. A Janes nemzetközi katonai elemző cég jelentése szerint a vállalatok jelenleg a "koncepció és értékelés fázisában" vannak, amely a következő hónapokban fejeződik be, így a program hamarosan a következő fázisban folytatódik.

A program középpontjában álló hatodik generációs vadászgép várhatóan 2035-ben áll hadrendbe.

Szembenézni a holnap fenyegetéseivel a GCAP segítségével

Ezen a héten a Királyi Légierő (RAF) parancsnoka megerősítette, hogy a GCAP célja a folyamatosan változó háborús fenyegetés kezelése.

A Royal United Services Institute (RUSI), egy brit székhelyű védelmi agytrösztnél elmondott beszédében Sir Richard Knighton légi marsall, a RAF vezérkari főnöke azt mondta: "Szükségünk van a GCAP-re", hogy a Kína és Oroszország felől érkező növekvő fenyegetések előtt járjunk. Hangsúlyozta továbbá a következő generációs képességek fontosságát a RAF számára, hogy megőrizzék a légi fölényüket, biztosítva az elrettentést.

Kitért az ötödik generációs képességű lopakodó vadászgépek elterjedésére, köztük a kínai Chengdu J-20 Mighty Dragon és az orosz Szuhoj Szu-57 (a NATO jelentése szerint a Felon), melyek mindegyike a kínai repülési hírforrások címoldalára került ezen a héten Kína Nemzetközi Repülési és Űrrepülési Kiállítása kapcsán.

„A RAF-nak meg kell terveznie a következő generációs képességeket. Ezért van szükségünk a GCAP-re" - tette hozzá Knighton. "Karrierem során élveztük a légi fölényt legalább 3 000 m felett. Ez a jövőben nem lesz így. Világosnak tűnik számomra, hogy meg kell küzdenünk a légtér ellenőrzéséért.

A repülő parancsnok azt is megjegyezte, hogy a RAF az elmúlt 25 évet a Balkánon, a Közel-Keleten és Afganisztánban tapasztalt konfliktus típusokra való optimalizálással töltötte.

"A szolgálat jól reagált, a rendszereinket és képességeinket adaptáltuk ezekre a háborúkra" - magyarázta Knighton, miközben hangsúlyozta, hogy a RAF-nak most olyan konfliktusra kell összpontosítania, amelyben az ellenfelek közel ugyanolyan képességű gépekkel repülnek, mint a NATO gépei, és pilótái is lehet ugyanolyan képzettek.

A Tempesttől a GCAP-ig

2022-ben az Egyesült Királyság, Japán és Olaszország azt a célt tűzte ki, hogy a 2030-as évek közepére hadrendbe állítják a többcélú vadászgépet. Az eredetileg Tempest néven ismert, míg az Egyesült Királyságban fejlesztés alatt álló jövőbeli lopakodó vadászgép program jó úton halad, hogy idővel leváltsa a japán F-2-es és a jelenleg az Egyesült Királyság és Olaszország által üzemeltetett Eurofighter Typhoon vadászgépeket.

 Mindhárom nemzet szolgálatba állította a Lockheed Martin F-35 Lightning II-t, és további beszerzések is lesznek az ötödik generációs többcélú lopakodó repülőgépből. De mivel Kína nagyot lépett előre, a vadászgép fejlesztés terén, a GCAP program biztosítani kívánja, hogy a partnerországok meg tudják őrizni élvonalbeli képességüket az égen.

 A fejlesztés fontossága tovább nő azzal a ténnyel, hogy Donald Trumpot újraválasztották az Egyesült Államok elnökévé, és visszatérhet korábbi javaslatához, hogy drasztikusan csökkenti vagy megvonja az Egyesült Államok katonai támogatását Európától. Figyelembe véve Európa romló biztonsági környezetét, Európának sürgősen meg kell erősítenie képességét, hogy megvédje a kontinenst az Egyesült Államok alacsonyabb szintű közreműködésével.

Dobos Endre

Két pilóta nélküli légijármű áll készen, hogy az Egyesült Államok haditengerészete és repülőgép-hordozói számára „játékszabályokat megváltoztató” képességeket biztosítson.

Az MQ-25 Stingray légi utántöltő 2025 végén csatlakozik az új MQ-4C Triton felderítő repülőgéphez, jelentette be George Wikoff altengernagy az U.S. Navy Central Command és az Ötödik Flotta parancsnoka, aki tevékenységében lefedi a közel-keleti térséget.

Ez a két drón az új P-8 Poseidonnal és a jelenleg a Közel-Keleten telepített USS Abraham Lincoln fedélzetén lévő F-35C Lightning II sugárhajtású vadászrepülőgép-századdal kombinálva adja meg a haditengerészetnek a jövőbeni hordozó alapú hadműveletek alapját.

Az MQ-4C Tritont októberben mutatták be a Centcom működési területén. A haditengerészet nagy repülési magasságú, hosszú időtartamú repülésre tervezett repülőgépe akár 30 órát is levegőben tud maradni. A Triton a haditengerészet flottaparancsnokai számára közel valós idejű helyzetismeretet biztosítva lerövidíti a döntési hurkokban az érzékeléstől a döntésig terjedő időt.

A Triton jelintelligencia és térinformatikai intelligencia berendezései átfogó adatgyűjtésre képesek több száz négyzet-kilométernyi nyílt óceánon és a szükséges part menti környezetben. A Triton közvetlenül az elemzőknek küldi az adatokat, hogy gyorsan reagálhassanak a potenciális veszélyekre.

A tervezők szándéka, hogy a Triton az új, P-8 Poseidon többcélú repülőgéppel működik majd együtt, amely a P-3 Orion modernizált változata. Részt vesz majd tengeralattjárók és felszíni hajók elleni hadviselésben, célfelderítésben, hírszerzésben, megfigyelésben és felderítésben.

A Poseidon-Triton páros a rendelkezésre álló legmodernebb komplex jel- és térinformatikai adatokat kínálja a flottaparancsnokok számára nyitott architektúrával, hogy lehetővé tegye a jövőbeni bővítést.

Az MQ-25 Stingray több éves fejlesztés után végre 2025-ben a flottához kerül.

A drón-repülőgép, amely hordozókról fog működni, az F-18 Super Hornettel párban erősokszorozóként vesz részt a műveletekben. A Stingray elsődleges küldetése az lesz, hogy légi utántöltést biztosítva növelje a vadászgépek hatótávolságát, de Wikoff szerint "ez még csak a kezdet".

Ez a platform új mércét állít majd fel a jövőben a tengeri pilóta nélküli műveletek számára. A haditengerészet megtanulja, hogyan integrálja a hordozók fedélzetéről felszálló pilóták által irányított és pilóta nélküli platformok tevékenységét a bevetés során.

Az MQ-25-ös bepillantást enged a haditengerészeti repülés jövőjébe, bemutatva, hogy a fejlett, legénység nélküli rendszerek potenciális erősokszorozó szerepet játszanak majd a hordozófedélzeti légierő tevékenységében.

Eközben folytatódik a munka a haditengerészet hatodik generációs vadászgépének a létrehozásán – az F/A-XX-en – amely felváltja az F/A 18E/F Super Hornet és az EA-18G Growler elektronikai harci repülőgépeket. Ezt a repülőgépet úgy tervezik, hogy erősen védett környezetben is képes legyen nagy távolságban, széles sávú lopakodási jellemzőkkel és továbbfejlesztett érzékelőkkel végrehajtani a feladatát.

Az egyik olyan terület, ahol a haditengerészetnek fejlődnie kell, az a személyzet nélküli felszíni és felszín alatti hajók és a személyzet nélküli repülőgépek működésének az integrálása.

A felszíni és a légi tartományok összekapcsolása még finomításra szorul, és a haditengerészet a „Task Force 59” programban ezen dolgozik, amely a Közel-Keleten a robotrendszerekkel való kísérletezésre összpontosít.

Természetesen ezek olyan területek, amelyek megérettek a fejlesztésre, de kulturálisan különböznek egymástól. Nem feltétlenül ugyanazt a kimenetet állítják elő ugyanazon végfelhasználók számára.

A pilóta nélküli rendszerek elsődleges küldetése jelenleg az információgyűjtés, megfigyelés, felderítés.

Dobos Endre

A páneurópai rakétagyártó, az MBDA agresszív fejlesztési ütemtervet folytat jövőbeli cirkáló és hajóelleni rakétaprogramjában. Az értékelési szakasz lezárult, most a vállalat azt tervezi, hogy az FC/ASW néven ismert nagy hatótávolságú csapásmérő fegyvert a következő évi fejlesztésbe helyezi át.

Az MBDA két egymást kiegészítő rakétán dolgozik az FC/ASW fejlesztés részeként: egy lopakodó képességű szubszonikus rakétán és egy másikon, amely nagy szuperszonikus sebességgel halad, miközben megtartja manőverező képességét. Olaszország 2025-ben csatlakozik a francia-brit projekthez a fejlesztési és gyártási fázisban, hangzott el a rakétagyártó szerdai Euronaval konferencián tartott tájékoztatóján.

A nagy intenzitású konfliktus visszatérése Európába azt mutatja, hogy a szuverén nagy mélységű csapásmérő képesség kritikus fontosságú a kontinens számára, míg a továbbfejlesztett légvédelem számára számos diszruptív[1] technológia alkalmazása szükséges ezek leküzdéséhez – állítja az MBDA – amely légvédelmi rendszereket is gyárt Franciaország, Olaszország, az Egyesült Királyság és más felhasználók számára.

Tekintettel a nagy mélységű csapás stratégiai fontosságára, az FC/ASW projektet nagyon agresszív ütemtervbe végzik a partnerek: Franciaország és az Egyesült Királyság – áll az MBDA szerdai közleményében.

Az MBDA több mint 750 embert foglalkoztat Franciaországban és az Egyesült Királyságban. Az FC/ASW fejlesztési program a vállalat valaha volt legnagyobb programja, még Olaszország hozzájárulása nélkül is. A vállalat információi szerint számos tesztet hajtottak végre az FC/ASW rakéták összes kritikus elemén, és az eredményeket „nagyon lenyűgözőnek” minősítették.

Az Egyesült Királyságnak a fegyverprogramba történő befektetése folytatódik az MBDA-val kötött, jelenleg értékelési fázisban lévő program szerződése értelmében – mondta Maria Eagle védelmi beszerzési és ipari miniszter szeptemberben parlamenti kérdésre válaszolva.

A vállalat szerint az FC/ASW a jelenleg fejlesztés alatt álló technológiailag legfejlettebb nagy mélységű csapásmérő rakétaprogram. Az MBDA szerint az FC/ASW programban részt vevő három ország mindkét rakétát üzemeltetni fogja, amelyek hajóról és levegőből is indíthatók.

A vállalat fejlesztői elkészítették az ultra-alacsony észlelhetőségű rakéta első prototípusát, és elvégezték a rádiófrekvenciás visszaverődés kiterjedt tesztelését, valamint a vállalat létesítményében Bourges-ban befejezték a szuperszonikus rakéta ramjet meghajtó rendszerének teljes körű szélcsatorna tesztelését. A ramjet rakéta nagy szuperszonikus sebességgel, de 5 Mach alatt fog működni, mondták a vállalat illetékesei.

A többi befejezett teszt magában foglalja a fejlett célkereső rendszer, a robbanófej és az aerodinamika ellenőrzését mindkét rakétához. A tájékoztató szerint a rakétatervezés körülbelül 80%-ban rögzített, apró módosítások még lehetségesek, különösen Olaszország bevonásával a programba.

Az MBDA olasz üzletága erős a rakétairányítás fejlesztése terén, és ugyanezt a technológiát biztosítja az Aster légvédelmi rakétához is, így ezen a területen járul majd hozzá az FC/ASW programhoz.

A támadórakétáknak kettős feladata lesz: szárazföldi csapás, beleértve az ellenséges légvédelem elnyomását és megsemmisítését, valamint a hajók elleni hadviselést. A szuperszonikus rakéta elsődleges küldetése a hajók elleni támadás lesz további földi célok elleni támadó képességgel, míg a lopakodó rakétáé a szárazföldi támadás, további hajók elleni küldetéssel, különösen dokkban álló hajók ellen.

A jelenlegi rakéta portfólión belül a vállalat megkezdte haditengerészeti cirkáló rakétájának az exportálását, Olaszország pedig érdekelt a fegyver integrálásában a többcélú FREMM fregatt frissített változatába. Olasz tisztviselők a héten az Euronaval rendezvényen azt mondták, hogy az ország új többcélú hajói is megkapják a csapásmérő rakétát.

A Raytheon Tomahawkjához hasonló rakéta korábban csak a francia haditengerészet számára volt elérhető, melyet Missile de Croisière Naval vagy McDN néven ismerik, és Franciaország FREMM fregattjait, valamint nukleáris támadó tengeralattjáróit szerelik fel vele.

A rakétagyártó a haditengerészeti rakéta földről indítható változatát is kínálja, amelyet az év elején az Eurosatory kiállításon mutattak be. A Land Cruise Missile (LCM) teherautóra szerelhető lenne, és a vállalat szerint rövid távú megoldás lehet az európai nagy hatótávolságú csapásmérő megközelítéshez, amelynek partnerei között szerepel Franciaország, Olaszország, az Egyesült Királyság, Németország, Lengyelország és Svédország.

A vállalat tisztviselői szerint Európán belüli és kívüli országok is érdeklődést mutattak az LCM iránt. A haditengerészeti és a szárazföldi cirkálórakéták egyaránt szuverén megoldások, amelyek „ITAR-mentesek”, tehát nem vonatkoznak rájuk az Egyesült Államok nemzetközi fegyverforgalmi szabályzás korlátozásai.

Az MBDA bemutatta tengeralattjárókról indított Exocet hajóelhárító rakétájának nagyobb hatótávolságú változatát, amelynek célja a francia Naval Group tengeralattjáróinak önvédelmi képességgel való biztosítása. A rakétagyártó azt állítja, hogy ő az egyetlen európai szereplő, amely szuverén tengeralattjáró-képességet biztosít, és nincs megfelelője a piacon.

Az Euronaval kiállításon bemutatott további újdonságok között szerepelt az Olaszország által használt TESEO hajóelhárító rakéta frissítése is, amely dupla hatótávolságú, és egy új célkereső rendszerrel gyártották, amely ötvözi az aktív elektronikusan pásztázó AESA radart és az elektro-optikai technológiákat. Az olasz haditengerészet október 10-én sikeresen tesztelte a TESEO Mk2/E-t, a minősítési szakasz pedig jövőre várható, közölte az MBDA.

Áttervezték a kínai PL-15-ös aktív radarvezérlésű levegő-levegő rakétát, hogy javítsák az ország lopakodó vadászrepülőinek a szállító képességét, a Chengdu J-20-as és a Shenyang J-35-ös belső rekeszeiben. Ez a jelentős fejlesztés azzal az ígérettel kezdődött, hogy ezek a vadászgépek a jövőben legyenek képesek nagyobb mennyiséget szállítani a nagyon nagy hatótávolságú rakétákból, miközben megőrzik jó lopakodó jellemzőiket.

Az átdolgozott PL-15E teljes méretű makettjeit a China International Aviation & Aerospace Exhibition, ismertebb nevén Zhuhai Airshow China kiállításon mutatták be. Az esemény máris számos meglepetést okozott, köztük az első alkalommal bemutatott J-35A szárazföldi és hordozó-fedélzeti J-11T vadászrepülőgépek új verzióit és egy korábban nem látott drónt.

A PL-15E abban különbözik az előző PL-15-től, hogy behajtható kormányfelületekkel készült, amelyek kedvezőbb elhelyezést biztosítanak a lopakodó vadászgépek belső fegyverrekeszében. Az áttervezett kormányfelületek egyszerűen a hossztengely körül behajlanak, és amint a rakéta elhagyja a fegyverrekeszt kinyílnak. A törzs középrészén elhelyezett szárnyak ugyanakkor kisebb fesztávolságúak, mint az eredeti rakétán.

Az első PL-15-ös változat eredetileg is elfért a J-20-asban, mivel a rakétát kezdettől fogva a J-20-as belső fegyverrekeszéhez tervezték. Az eredeti változat már jellegzetes, kis méretű aerodinamikai felületekkel készült hasonlóan az amerikai AIM-120C-n bevezetett változtatásokhoz.

Az új PL-15E valószínűleg úgy készült, hogy jobban elférjen a kisebb J-35-ös vadászgép fegyverterében is, ugyanakkor növelve a J-20-as által szállítható rakéták számát. Jelenleg az alap változatú PL-15-ök közül négyet lehet szállítani a J-20-as belső fegyverterében.

Bár a J-35-ös fegyverteréről nem készült olyan fénykép, ahol PL-15-ös rakéta lenne függesztve, de jelek szerint talán hat közepes hatótávolságú levegő-levegő rakéta szállítására tervezték, nagy valószínűséggel az áttervezett PL-15E változattal.

Kissé zavaró, hogy bár ez az áttervezett rakéta új, de a PL-15E jelölés nem az. A 2021-es kínai Airshow-n egy PL-15E-t is kiállítottak, amelyet exportváltozatként írtak le. Kicsit csökkentett hatótávolságától eltekintve egyébként külseje hasonlított az alap PL-15-höz.

A kínai levegő-levegő rakétákról szóló írásokban a PL-15-öst, Kína szabványos aktív radarvezérelt légiharc rakétájaként írják le, amely erős hasonlóságot mutat az Egyesült Államokban gyártott AIM-120 rakétához.

A PL-15-ös kettős impulzusú rakétahajtóművel rendelkezik, amely a gyártó szerint 230 km-es hatótávolságot biztosít. Egy másik fontos funkció a kétcsatornás adatkapcsolat, amely lehetővé teszi az indító repülőgép számára, hogy pályakorrekciót biztosítson a rakéta számára.

A rakéta aktív elektronikusan pásztázó (AESA) technológiát használ, aktív és passzív módokkal, és állítólag jobban ellenáll a zavaroknak, mint a korábbi kínai levegő-levegő rakéták.

Amellett, hogy a J-20-as fő fegyvere, a PL-15-öst ma már a legtöbb modern kínai vadászgép is használja, köztük a J-10C, J-11B, J-15-ös és J-16-ös. Az első vevő Pakisztán volt, amely PL-15-öket vásárolt JF-17 Block III-as és J-10C vadászgépeihez.

Összességében elmondható, hogy a PL-15-öst – még alapváltozatában is – széles körben úgy értékelik, mint egy nagyon hatékony levegő-levegő rakétát, amely bizonyos tekintetben valószínűleg jobb, mint bizonyos nyugati megfelelői.

A Royal United Services Institute (RUSI) védelmi és biztonsági agytröszt megállapította, hogy a PL-15-ös túlszárnyalja az Egyesült Államokban gyártott AIM-120C/D AMRAAM változatot, és a Meteorhoz hasonló maximális hatótávolsága van.

A PL-15-ös fejlesztése és szolgálatba állítása volt az egyik fő mozgatórugója annak, hogy az Egyesült Államok elindított egy fejlesztési programot, amelynek az eredményeként megnövelték az AIM-120-as rakéta hatótávolságát, létrehozva a D3-változatot (160 … 180 km), valamint a generálisan új, nagyon nagy hatótávolságú AIM-260-as rakétát, amely széles körben kerül alkalmazásra. Maga az AIM-260-as (260 … 320 km) program is nagyrészt válasz volt a kínai légiharc rakéta fejlesztésekre. Eközben az USA haditengerészetének AIM-174-es (240 … 400 km) nagyon nagy hatótávolságú levegő-levegő rakétáját kifejezetten a csendes-óceáni térség követelményeihez fejlesztették.

Az az Egyesült Államok amellett, hogy titkos, megnövelt hatótávolságú levegő-levegő rakétákon dolgozik, olyan módszereket is keresett, amelyekkel növelheti meglévő vadászgépei fegyverrekesz mélységét az F-22-es és F-35-ös vadászgépeiben, amelyeknek a szállítóképességét a belső rekesz mérete korlátoz – feltéve, hogy meg akarják őrizni kritikus lopakodó képességüket.

Levegő-levegő konfigurációban az F-22-es hat AMRAAM és két AIM-9 Sidewinder rakétát hordoz. Az F-35-ös azonban csak négy AMRAAM rakétát tud szállítani a belső fegyverterében. A hiányosság a Sidekick fegyverrekesz-adapter fejlesztési programjához vezetett, amely hatra növeli a Joint Strike Fighter által a fegyverterében szállítható AMRAAM-ok számát.

Az Egyesült Államok a belső fegyvertérben szállítható levegő-levegő rakétakapacitás növelésének radikálisabb módjain is dolgozik.

A Raytheon Peregrine egy új, BVR (139 … 185 km) rakéta, amely a kiváló teljesítményt a kis mérettel ötvözi, potenciálisan megkétszerezve az F-35-ös vagy F-22-es belső fegyvertérben szállítható rakéták számát.

A 2010-es évek elején egy hasonló kis méretű, BVR levegő-levegő rakétát fejlesztett a Lockheed Martin Cuda néven, de ez a termék eltűnt a cég marketingjéről. Úgy tűnik, hogy a Cuda rövidebb hatótávolságú fegyver lett volna, mint az AMRAAM, melynél a kontakt találattal való megsemmisítést alkalmazták a méretek csökkentése érdekében.

Meglepő lenne, ha Kína nem dolgozna teljesen új, a J-20-as és a J-35-ös lopakodó vadászgépei belső fegyverrekeszére optimalizált levegő-levegő rakétákon.

Dobos Endre

Kép: TWZ 

Az európai védelmi politika a hidegháború kezdete óta a legfontosabb stressztesztje előtt áll. Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziója visszahozta a háborút Európa szívébe, és felfedte, hogy az európaiak mennyire támaszkodnak az Egyesült Államokra a védelmükben. Ez arra kényszerítette az európaiakat, hogy felülvizsgálják védelmi követelményeiket, beleértve a kontinens kollektív védelmét, és foglalkozzanak jelenlegi terveik sajnálatos helyzetével. Ha idén ősszel Donald Trumpot újraválasztják az Egyesült Államok elnökévé, visszatérhet korábbi javaslatához, hogy drasztikusan csökkenti vagy megvonja az Egyesült Államok katonai támogatását Európától. De még ha félre is tesszük Európa „Trump-biztos” célját, az Egyesült Államok versengő prioritásait és polarizált belső vitáit, valamint Európa romló biztonsági környezetét, az európaiaknak sürgősen meg kell erősíteniük képességüket, hogy megvédjék a kontinenst az Egyesült Államok alacsonyabb szintű közreműködésével.

Európának első látásra megvannak az eszközei, hogy megvédje magát. Az európai NATO-szövetségesek és az EU-tagállamok 2023-ban négyszer többet költött a védelmére, mint Oroszország, együttes katonai erejük nagyobb, mint Oroszországé vagy az Egyesült Államoké, az európai védelmi ipar a legfejlettebb fegyverrendszereket állítja elő, és hat európai ország a világ tíz legnagyobb fegyverexportőre között szerepel. Végül, de nem utolsósorban, Európa GDP-je tízszer nagyobb, mint Oroszországé, az Egyesült Államok után a második.

Több évtizedes alacsony szintű védelmi finanszírozást követően, miközben az Egyesült Államok hadserege vezette a legmagasabb igényt támasztó forgatókönyveket Európában biztosítva a kulcsfontosságú képességeket, az európai katonai erők és védelmi ipar évtizedek óta tartó sorvadása bonyolulttá és lassúvá tette az Ukrajnának nyújtott segítséget. Az európai hadseregek újjáépítése ezért most nagy kihívást jelent.

A NATO védelmi tervezési folyamata és a párhuzamos EU-folyamatok azonosították az európai védelem hiányosságait, de Európának több kihívással is meg kell küzdenie, hogy ezeket kezelje. Az európai országoknak robusztus, több mint egy évtizeden át tartó tervre van szükségük, hogy megerősítsék azon képességüket, hogy kevesebb amerikai részvétellel védjék meg Európát.

Európa hanyatló biztonsági környezete

Oroszország 2022-es, Ukrajna elleni teljes körű inváziója ébresztőként szolgált sok európainak. De Európa biztonsági környezete valójában hosszú ideig romlott. Európa kapcsolata Oroszországgal 2007 óta hanyatlóban volt, amikor Vlagyimir Putyin a müncheni Biztonsági Konferencián tartotta híres beszédét, amelyben azzal vádolta az Egyesült Államokat, hogy egy „veszedelmes” egypólusú világot hoz létre, ami hidegen hagyta Oroszországot. Miután az Egyesült Államok és az Európai Unió azon dolgozott, hogy Oroszországot bevonják a hidegháború utáni biztonsági rendszerbe, Putyin a rendszer újragondolását kérte. Ami ezután következett, az ezeknek a szándékoknak a bizonyítéka volt: Oroszország 2008-as grúziai inváziója; a Krím illegális annektálása és az elhúzódó donbászi konfliktus kezdete 2014-ben; kivonulás az 1970-es évek óta kiépített fegyverzet-ellenőrzési és biztonsági architektúrából; majd Ukrajna teljes körű inváziója.

Bármi legyen is az Ukrajnával szembeni háború kimenetele, de joggal feltételezhető, hogy Oroszország és a Nyugat közötti kapcsolatok a belátható jövőben is konfrontatívak maradnak, akár egy új hidegháborús módban, akár újabb válságokkal vagy konfliktusokkal. A legtöbb katonai és védelmi vezető azt jósolja, hogy az ukrajnai háború befejezését követő éven belül Oroszország kellően szilárd hadsereget fog felépíteni ahhoz, hogy újra próbára tegye az európai védelem eltökéltségét, összetartását és képességét. Boris Pistorius német védelmi miniszter arra figyelmeztetett, hogy „Németországnak 2029-re készen kell állnia a háborúra”, mivel „nem szabad elhinnünk, hogy Putyin megáll Ukrajna határánál”. A NATO katonai bizottságának elnöke, Rob Bauer admirális a közelmúltban az Egyesült Államok Hadseregének Háborús Főiskoláján tartott beszédében szintén megjegyezte, hogy „nem szabad alábecsülnünk Oroszország újjáépítési és újra-csoportosítási képességét”. Az európai közvélemény is érzi ezt a fenyegetést: az ECFR legutóbbi, Ukrajnában és 14 európai országban végzett közvélemény-kutatásában a válaszadók jelentős része úgy véli, hogy „valószínű”, vagy „nagyon valószínű”, hogy Oroszország a következő két éven belül megtámad egy másik európai országot.

Oroszországon túl Európa tágabb biztonsági környezete is egyre kedvezőtlenebbnek tűnik, az Európa szomszédságában a Száhel övtől a Közel-Keletig kialakuló számos válság, valamint nagyhatalmi verseny miatt. Európa hagyományos együttműködő megközelítése a nemzetközi ügyekben nem tűnik felkészültnek erre a környezetre. További gyengeség, hogy a biztonság terén régóta túlzott mértékben függ az Egyesült Államoktól.

Kevesebb Amerika

Trump 2024 februári megjegyzései, miszerint „nem véd meg” egy olyan NATO-szövetségest, amely nem teljesíti a védelmi kiadásokra vonatkozó irányelveket, és „az oroszokat arra ösztönözte, hogy azt tegyenek, amit csak akarnak”, bombaként hatott Európában még ha később ezt a „tárgyalás egyik formájaként emlegette is”. De ezek a kijelentések nem csupán Trump szeszélyének a megnyilvánulásai voltak. Annak érdekében, hogy ösztöneit politikává alakítsák, a Trump-kampányhoz kapcsolódó agytrösztök számos forgatókönyvet dolgoztak ki, az USA európai biztonság iránti elkötelezettségének szerény csökkentésétől a „szunnyadó NATO-ig” – az Egyesült Államok de facto kilépéséig, így az európai hadszíntér és a szövetség további bővítésének leállításáig. Trump korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója, Robert O'Brien a közelmúltban fogalmazta meg Trump külpolitikáját a „béke az erőn keresztül”, és kitart amellett, hogy „Washingtonnak gondoskodnia kell arról, hogy európai szövetségesei megértsék, hogy Európa további amerikai védelme attól függ, hogy Európa hozzáteszi-e a maga részét – többek között Ukrajnában." Ez minimum azt sugallja, hogy az Egyesült Államok Ukrajnának és Európa többi részének támogatása feltételesebb és bizonytalanabb lenne Trump újraválasztása esetén.

De még ha eltekintünk is az amerikai elnökválasztás idei eredményétől és a Trump-biztos Európa szükségességétől, az Egyesült Államok biztonság-politikájában van egy alapvető és mély tendencia, amely azt sugallja, hogy Európa kevésbé támaszkodjon az Egyesült Államok támogatására biztonsága érdekében.

Először is, az Egyesült Államok belföldi vitáját a nagyobb visszafogottság és a külföldi szerepvállalás csökkentése jellemzi, nem csak a „MAGA (Make America Great Again) Tegyük Újra Naggyá Amerikát” elképzelést támogató republikánusok körében. Kollégáim Majda Ruge és Jeremy Shapiro a republikánus párt különböző ágaiban azonosította ezt az érzést, amely még a demokraták körében is visszhangra talál. Bár a legutóbbi közvélemény-kutatások azt sugallják, hogy „az amerikaiak továbbra is elkötelezettek maradnak a NATO mellett”, az Egyesült Államok külföldön vállalt kötelezettségei valószínűleg feltételesebbé válnak, és az USA – kormányától függetlenül – valószínűleg ragaszkodik ahhoz, hogy szövetségesei sokkal nagyobb részt viseljenek a jövőben a biztonsági terhekből.

Másodszor, az Egyesült Államok politikai döntéshozói a politikai spektrumon belül egyre inkább az indo-csendes-óceáni térségre és az Egyesült Államok Kínával folytatott versenyére összpontosítják kül- és biztonságpolitikájukat. Az ukrajnai háború és az orosz fenyegetés ellenére Európa már nem áll a prioritások élén, amelyek meghatározzák az Egyesült Államok védelmi terveit, és amely a legtöbb erőforrást kapja. A 2024-es pénzügyi évre, és az ukrajnai háború mellett a Pentagon költségvetéséből 3,6 milliárd dollárt különített el az „Európai Elrettentési Kezdeményezésre”, míg a „Csendes-óceáni elrettentési kezdeményezésre” 14,7 milliárd dollárt. Ez a „Kína az első” megközelítés nemcsak versenyt teremt Amerika véges katonai erőforrásaiért, hanem felkészíti az Egyesült Államokat egy másfajta versenyre egy feltörekvő szuperhatalommal, amely elsősorban a légi, tengeri, űr-, kiber- és technológiai területekre összpontosít. Ennek megfelelően az Egyesült Államok valószínűleg a csendes-óceáni térséghez jobban igazodó képességeket fejleszt és helyez előtérbe, például a hatótávolság tekintetében.

Végezetül, az Egyesült Államok európai jelenléte a hidegháború vége óta folyamatosan csökken, de most jelentős visszalépés történt Oroszország Ukrajna elleni háborúja miatt. Az 1950-es évek végén az Egyesült Államok katonai jelenlétének csúcsán Európában 430 000 amerikai katona állomásozott főként Nyugat-Németországban. 1989-ben még 248 000 amerikai katona tartózkodott Európában, de ez a szám 2021-re 64 000-re csökkent. 2022 februárja óta az Európában tartózkodó amerikai katonák száma 85 000-100 000-re emelkedett (a rotációs jelenlétüktől függően) – ami messze van a hidegháború alatti átlagosan 300 000 fős létszámtól. Összehasonlításképpen az európai hadseregek összesen 1,9 millió katonával rendelkeznek (csak az EU-ban 1,33 millió). Az amerikai erők jelenlétének csökkenése együtt jár az Egyesült Államok Európai Parancsnokságához rendelt főbb harceszközök – köztük vadászrepülőgépek, tankok, gyalogsági harcjárművek, tüzérség, valamint nukleáris fegyverek – számának csökkenésével.

Ezek a tendenciák arra utalnak, hogy az Egyesült Államok európai biztonság iránti elkötelezettsége a legjobb esetben is stabil marad a jelenlegi viszonylag szerény szinten, de valószínűbb, hogy csökkenni fog, vagy akár részben el is tűnik az elkövetkező években. A geopolitikai események és az amerikai elnökválasztás eredménye lassíthatja vagy felgyorsíthatja ezt a folyamatot. Ennek az átalakulásnak a figyelmen kívül hagyása vagy ellenzése tehát értelmetlen lenne: Európának meg kell tudnia védeni magát alacsonyabb szintű amerikai részvétel mellett. Ez a tanulmány feltételezi a transzatlanti szövetség folyamatosságát, ugyanakkor feltételezi, hogy az Egyesült Államok európai szerepvállalása csökkenni fog, beleértve az olyan területeket is, ahol az európaiak nagymértékben függenek az amerikai erőktől és képességektől. Az európai döntéshozóknak magukévá kell tenniük ezt a paradigmaváltást és alkalmazkodniuk kell. Tekintettel arra, hogy a folytatódó túlzott függőség csak kockázatot jelent Európa számára, és csalódást okoz Washingtonban, ez akár a legjobb megközelítésnek is bizonyulhat az erős transzatlanti kapcsolat és az Egyesült Államok bizonyos fokú elkötelezettségének megőrzésében.

Európa és védelme: haladás és hiányosságok

A védelembe való újra befektetésre irányuló európai erőfeszítések 2014 óta valódiak, jelentősek, és 2022 februárja óta drámaian felgyorsultak. A NATO 2024-re vonatkozó becslései szerint az EU-tagállamok és az európai NATO-szövetségesek most évi 150 milliárd euróval többet költenek védelemre, mint 2014-ben. Ez a tendencia az európai országok közötti jelentős különbségek ellenére stabilnak tűnik.

Az EU védelmi szereplővé vált, erőforrásokat mozgósít az ukrán erők kiképzésére és felszerelésére, valamint támogatja az európai védelmi kutatást és képességfejlesztést. Oroszország Ukrajna elleni háborújának kezdete óta az európai védelmi ipar 50 százalékkal növelte lőszergyártó kapacitását, és 2025 végéig évi 2 millió lövedéket kíván gyártani – ez a 2022 februári kapacitásának duplája. Az Európai Bizottság javaslatokat terjesztett elő az EU-nak a „háborús gazdaságra” való átállásra, amelyben a nemzeti gazdasági struktúrákat úgy alakítják át, hogy prioritásként kezeljék az európai védelmi ipari bázis megerősítését és a katonai hiányosságok kezelését. Noha az még várat magára, hogy a tagállamok támogatják-e a megfelelő szintű tervet, úgy tűnik, a következő Európai Bizottság még nagyobb hangsúlyt fektet a védelemmel kapcsolatos munkaterületekre, és növeli az uniós költségvetés védelemre szánt részét.

Az európai ipar és kormányok azzal szenvedtek, hogy időben teljesítsék az ukrán igényeket. Áprilisban, egy évvel azután, hogy az EU tagállamai megígérték, hogy 12 hónapon belül egymillió lőszert küldenek Ukrajnának, ennek a mennyiségnek csak a felét szállították le. Lassúnak és bonyolultnak bizonyult az Ukrajna számára készült lőszer- és felszerelés-készletek felépítése és bővítése, valamint a biztonsági környezettel összefüggő növekvő képességi követelmények teljesítése, még abban az esetben is, amikor az európai NATO-szövetségesek nem európai beszállítóktól vásároltak felszerelést. Az európai hadigazdaságról szóló új diskurzust nem követte akció megfelelő ütemben, mivel a hagyományosan lassú uniós döntéshozatali folyamat és a bonyolult költségvetési ciklusok nincsenek felkészülve háborús időkre.

Ennek oka nagyrészt két fő akadály: a források és az intézményi problémák.

A pénzügyek

Az évtizedek óta tartó békeévekben lecsökkentett katonai költségvetés és a védelem elhanyagolása miatt elsorvadt az európai hadi- és védelmi ipar, amelyek inkább a jövedelmező exportra koncentráltak, mint a gyakran szűkülő belső kereslet kielégítésére. Az Egyesült Államok gyakran jogosan és néha hangosan bírálta európai NATO-szövetségeseit és Kanadát, amiért nem viselik a rájuk eső részt a kollektív védelmi terhekből a védelemre fordított alul-finanszírozás miatt. Robert Gates akkori amerikai védelmi miniszter már 2011-ben arra figyelmeztetett, hogy „fogyni fog az étvágy és a türelem az Egyesült Államok Kongresszusában – és az amerikai politikai testületben – egyre értékesebb pénzeszközöket költeni olyan nemzetek javára, amelyek nyilvánvalóan nem hajlandók erőforrásokat fordítani, vagy végrehajtani a szükséges változtatásokat, hogy komoly és valódi partnerek lehessenek saját védelmükben.”

A NATO-szövetségesek által a 2014-es walesi csúcstalálkozón tett „védelmi beruházási ígéret” e tekintetben fontos kiindulópontot jelentett, és azt a célt tűzte ki a szövetségesek elé, hogy GDP-jük legalább 2 százalékát védelemre fordítsák. Összehasonlításképpen: a hidegháború idején az európai országok rutinszerűen átlagosan GDP-jük 3 százalékát költötték védelemre. Ez természetesen változott, de ritkán esett 2 százalék alá. A hidegháborút követően jelentősen csökkentek a védelmi kiadások, és az új NATO-szövetségesek is hajlamosak voltak csökkenteni védelmi kiadásaikat, amikor csatlakoztak a szövetséghez. A védelmi beruházási ígéret eredményeként az európai szövetségesek és Kanada további 657 milliárd dollárt fektettek be a védelembe 2014 óta, tíz egymást követő évben megnövelt védelmi kiadásokkal. A 2 százalékos célt teljesítő országok száma 2014 óta 3-ról 23-ra nőtt, a különálló 2 százalékos befektetési célt túllépők száma pedig hétről 30-ra nőtt a 32 szövetséges közül.

Mindazonáltal ez a növekedés közel sem volt elég ahhoz, hogy kompenzálja az évek óta tartó alul-finanszírozást más országokhoz képest. A Stockholmi Nemzetközi Békekutató Intézet (SIPRI) katonai kiadási adatbázisa szerint 2000 óta az orosz védelmi kiadások 360 százalékkal nőttek állandó 2022-es dollár szinten, miközben Kína védelmi kiadásai 596 százalékkal nőttek. Ugyanebben az időszakban az Egyesült Államok védelmi kiadásai 60 százalékkal nőttek (2009 és 2012 között volt a csúcs), és mindig a legmagasabbak maradtak a világon. Ezekkel a kvázi-globális trendekkel éles ellentétben az európai védelmi kiadások ugyanebben az időszakban csökkentek vagy meglehetősen stabilak maradtak a 2020-as évek elejéig.

Jóllehet a védelmi kiadások nyolc egymást követő évben történő emelése jelentős változást jelent, a többletpénz még nem tette lehetővé az európaiak számára, hogy kezeljék a korábbi megszorítások és az évek óta tartó szűkülő védelmi költségvetések következményeit. Évekig tartó erőfeszítésekre lesz szükség a sok esetben meglehetősen meggyengült erők újjáépítéséhez. A jelenlegi környezetben több európai kormány is bejelentette, hogy jóval a 2 százalék fölé kívánja emelni a védelmi kiadásait, vagy már meg is tette. Lengyelország például most GDP-jének 4 százalékát költi védelemre (ez több, mint a jelenlegi 3,4 százalékos amerikai kiadás). Egyes országok esetében ilyen szintű erőfeszítésekre lehet szükség ahhoz, hogy ütemesen haladjanak előre, és pótolják a sok éves alul-finanszírozást.

Szerencsére a védelmi kiadások növelése lehetséges a bolygónkon gazdaságilag legfejlettebb európai országok pénzügyi forrásaival. A hidegháború tapasztalatai azt mutatják, hogy többet költeni a védelemre az gazdaságilag életképes döntés. A covid-19 világjárvány és az energiaválság kezelésére a közelmúltban tett európai költségvetési erőfeszítések sokkal jelentősebbek voltak, mint a védelemhez ma szükséges erőfeszítések. Ez nem jelentene drámai „jólét kontra hadviselés” dilemmát, még akkor sem, ha az szándékos és tartós priorizálást igényelne. Ezenkívül a jelenlegi biztonsági környezetben az európai közvélemény egyre inkább támogatja, hogy többet költsenek védelemre, különösen Észak- és Kelet-Európában. 2023 decemberében a NATO közvélemény-kutatás válaszadóinak 77 százaléka egyetértett abban, hogy országának vagy többet kell költenie védelemre, vagy fenn kell tartania jelenlegi védelmi kiadásait.

Az az ígéret, hogy a szükséges ideig fenntartsák ezt a szintű erőfeszítést az európai hadseregek újjáépítése szempontjából kulcsfontosságú lesz. A Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete (IISS) 2019-es átfogó, forgatókönyv-alapú tanulmánya úgy értékelte, hogy az európai országoknak akár 357 milliárd dolláros befektetésbe is kerülne egy olyan haderő felépítése, amely képes kezelni az 5. cikkely szerinti súlyos veszélyhelyzetet a balti térségben az USA szignifikáns támogatása nélkül. Az ukrajnai válságból levont tanulságok, a 2019 óta végrehajtott beruházások, valamint Finnország és Svédország közelmúltbeli NATO-csatlakozása természetesen befolyásolja a pontos összeget, de ez is jól mutatja a szükséges erőfeszítések nagyságát és azt, hogy nem elérhetetlen, tekintettel arra, hogy az európai országok több mint 100 milliárd dollárral többet költenek évente, mint 2019-ben. A kulcs az, hogy hosszú távon fenntartsák a képességek biztosítására, valamint egy alkalmas és kész haderőmodell fenntartására irányuló erőfeszítéseket.

Képességek

Korlátozott védelmi költségvetésével és amerikai biztonsági ernyőjével sok európai hadsereg „bonsai-hadsereggé” vált, rendkívül korlátozott haderővel, amelyek csak a főbb képességek mintáit kínálják a nagy és robusztus harckész erők helyett. Több mint két évtizede a legtöbb európai védelmi tervezés figyelmen kívül hagyta a tömeg kérdését. Maga a NATO arra a képességre helyezi a hangsúlyt, hogy gyorsan lehessen korlátozott erőket telepíteni a térségen kívülre Afganisztánba vagy részt vegyen más válságkezelési műveletekben, de nem egy esetleges nagy európai konfliktusnak megfelelő követelményekre.

Míg a hidegháború alatt rendelkezésre álló felszerelések mennyiségéhez való visszatérés valószínűtlen és szükségtelen, de tekintettel a háború visszatérésére Európába, az európai országoknak valóban újra kell építeniük bizonyos mennyiségeket különösen a szárazföldi és légi erők területén.

A főbb harci platformok száma jelentősnek tűnhet, de a számok elfedik az országok közötti számos eltérést. Először is drámai egyensúlyhiány áll fenn a különböző országok tulajdonában lévő berendezések között, ami rávilágít az európai megközelítés szükségességére. Például 12 európai ország nem rendelkezik tankokkal, 14-ben pedig nincs vadászrepülőgép, vagyis nem tudnak hozzájárulni az alapvető küldetésekhez. Míg a nemzeti vadász légierő vagy páncélozott képesség fejlesztése sok ilyen „kis” ország számára megterhelőnek bizonyulhat, a multinacionális megközelítések lehetővé teszik számukra, hogy részesei legyenek a szélesebb körű vállalkozásnak. Az EU-n kívüli európai NATO-szövetségesek e tekintetben jobban teljesítenek, Norvégia, Törökország és az Egyesült Királyság számos területen jelentős mennyiségű felszereléssel rendelkezik. Ezenkívül a különböző országok különböző platformokat használnak, amelyek közül sok elöregedett vagy majdnem elavult, beleértve a régi szovjet berendezéseket és más elavult rendszereket, mint a Tornado repülőgépeket. A karbantartási és korszerűsítési programok jelentős lefaragása tovább bonyolítja a helyzetet. Az orosz és amerikai készletekhez képest Európa nagy platformjainak abszolút száma talán nem túl rossz, de viszonylag kevés olyan van, ami megfelelően modern.

Az európai harci erők létszáma is jelentősen csökkent a hidegháború óta, a hadkötelezettség megszűnésével és a katonai erők szűkülésével. Az európai NATO-országok haderejében fennmaradó 1,9 millió katona azonban elegendő ahhoz, hogy papíron megfeleljen a NATO békeidő-követelményeinek, és képesnek kell lennie megfelelni a NATO új haderőmodell szigorú követelményeinek. A 2022-es madridi NATO-csúcson elfogadott haderőmodell célja, hogy több mint 300 000 katona álljon készen, hogy 30 napon belül reagáljon bármilyen váratlan helyzetre (és több mint 100 000 katonát akár 10 napon belül), és válság esetén azonnal megerősítse a szövetség keleti szárnyát. Ez azt jelenti, hogy nincs szükség az európai fegyveres erők általános és tömeges bővítésére, feltéve, hogy az európai országok jelentősen növelik haderejük harckészültségét annak érdekében, hogy elrettentsenek és védekezzenek egy jelentős európai kontingenssel szemben.

Az „európai stratégiai felelősség” teljesítése érdekében három vezető amerikai katonai szakértő amellett érvel, hogy „Európának olyan szintre kell fejlesztenie hagyományos katonai képességeit, amely az összes haderő és képesség legalább felét biztosítaná – beleértve az olyan stratégiai lehetőségeket, mint a stratégiai szállítás, a légi utántöltés és operatív hírszerzés – egy nagyhatalmi agresszor elrettentéséhez és szükség esetén legyőzéséhez.” Tekintettel az Egyesült Államok Európa számára nyújtott védelmi támogatásának valószínű csökkenésére, ezt olyan alapértéknek kell tekinteni, amelyet az európaiaknak túl kell lépniük a sebezhetőség korlátozása érdekében. Ez nem elérhetetlen, feltételezve, hogy az EU néhány éven keresztül folyamatosan erre összpontosít.

Az európai országoknak ezért bővíteniük kell a tulajdonukban lévő egységek és fő platformok számát, hogy képesek legyenek fenntartani egy nagy intenzitású konfliktust. A NATO meghatározta az új haderőmodellhez kapcsolódó védelmi tervezési irányelveiben megfogalmazott követelményeket, és az európai államok jelenleg a haderő zömének megszerzésén, a hiányosságok pótlásán és szükség esetén készleteik bővítésén dolgoznak. A lengyel szárazföldi erők hatalmas bővítése vagy Németország közelmúltbeli döntése, hogy bővíti harckocsikészletét, jó példák ezekre az erőfeszítésekre. A kihívás az, hogy elég gyorsan előállítsák a szükséges harceszközöket, és orvosolják azokat az európai hiányosságokat, amelyek esetében különösen az Egyesült Államokra szorulnak.

E tekintetben a fő probléma az úgynevezett stratégiai lehetőségek európai hiányosságainak kezelése, amelyek tekintetében az európaiak túlnyomórészt az Egyesült Államok erőitől függenek. Az Egyesült Államokbeli és az európai kritikus támogatások közötti szakadék sokkal nagyobb, mint a főbb platformok esetében, és azonnal érzékelteti, hogy Európa milyen mértékben függ az Egyesült Államok eszközeitől.

Az ilyen stratégiai képességek megszerzése képessé tenné Európát arra, hogy a feladatok kvázi teljes skáláját az Egyesült Államok segítsége nélkül, vagy annak hiányában elvégezze, és ez lenne a legnagyobb változás. Az EU katonai bizottságának elnöke egy közelmúltbeli interjúban megerősítette ezt a prioritást. A NATO azonosította azokat a kiemelt területeket, amelyeken az európaiak leginkább az Egyesült Államok eszközeitől függenek, mint például: hírszerzés, megfigyelés és felderítés (ISR), beleértve a pilóta nélküli rendszereket és az űralapú képességeket; integrált lég- és rakétavédelem; nagy hatótávolságú precíziós csapásmérő képességek; valamint stratégiai légi szállítás és légi utántöltés. A jó hír az, hogy az Európai Védelmi Ügynökség (EDA) égisze alatt elfogadott EU 2023-as képességfejlesztési prioritások nagyrészt átfedésben vannak a NATO által meghatározott prioritási területekkel. Egyes erőfeszítések már folyamatban vannak, beleértve a nagy hatótávolságú szállító- vagy tankerrepülőgépek közös beszerzése terén, míg mások, például a rakétavédelem vagy az űrvédelem terén formálódnak, de az európai fejlesztések még mindig alulmaradnak a nagy hatótávolságú tüzérségi és az ISR-képességek terén.

Dobos Endre