A MI korlátai a légiharcban és hol működik valójában
2024-ben az Egyesült Államok kulcsfontosságú döntést hozott, kiválasztotta az F-47-est, az ország 6. generációs vadászgépét, amely több mint 1000 együttműködő harci repülőgéppel/drónnal (Collaborative Combat Aircraft; CCA) álló flottával együtt üzemel majd. Ez egyértelmű elmozdulást jelentett a vadászgép és drón közötti csapatmunka felé, mint a jövőbeli légiharc sarokköve felé, megoldva a Következő Generációs Légi Dominancia (NGAD) programmal kapcsolatos évek óta tartó bizonytalanságot. A vadászgép és drón közötti csapatmunka a koncepcionális ambíciótól a műveleti doktrínáig jutott, átalakítva a légierő tervezésének és alkalmazásának módját.
Ez a döntés erőteljes precedenst teremt az együttműködő harci drón és az ember-gép csapatmunka létrehozására a következő generációs haderő tervezés középpontjában, amelyet valószínűleg más légierők is követni fognak. Ahogy az együttműködő harci drón, a közel azonos megfelelőivel, a távolról irányítható repülőgép-hordozókkal (Remote Carrier; RC) és az autonóm együttműködésen alapuló platformokkal (Autonomus Collaborative Platform; ACP) együtt, szerves részévé válik a légi fölénynek, a tervezés, az ellenálló képesség és az interoperabilitás kérdései fogják meghatározni mind a katonai hatékonyságot, mind az ipari életképességet. Ez a belső jelentés értékeli a stratégiai evolúció mögött meghúzódó fejleményeket és következményeit, különös tekintettel a műveleti keretekre és a globális haderő-tervezésre.
Az átmeneti légi fölény
A jövőbeli háborúk nem biztosítanak majd vitathatatlan dominanciát az égbolton, de bár a légi fölény továbbra is létfontosságú, jellege változik, és a műveleti elemzés és a harci szimulációk egy új paradigmához közelítenek. A mobil, hálózatba kapcsolt és nagy hatótávolságú légvédelem által jellemzett, nagy fenyegetettségű környezetben a tartós és vitathatatlan légi dominancia már nem feltételezhető. Ehelyett a légierők egyre inkább a légi fölény ideiglenes, lokalizált ablakainak elérésére összpontosítanak, összhangban a konkrét küldetésekkel és a közös műveletek fázisaival. Az ukrajnai háború világított rá mind a légi fölény kivívása elmulasztásának következményeire, mind az anélküli működés kihívásaira, mivel a mobil légvédelem mindkét oldalon lehetetlenné tette az égbolt feletti ellenőrzést. Az integrált levegő-föld műveletek révén elért ideiglenes, lokalizált légi fölény, amelyek repülőgépeket, drónokat, elektronikai hadviselést (EW) és nagy hatótávolságú rakétaindítást kombinálják az áttörés érdekében, megváltoztathatja a vonalakat és lendületet adhat.
A következő generációs vadászgépek önmagukban nem lesznek elegendőek. A győzelem a méretezhető pilóta nélküli rendszerekkel, mint az együttműködő harci drónokkal való integrációtól függ. Ezek a platformok kiterjesztik a vadászgép érzékelőinek a hatótávolságát, elosztják és fokozzák a halálos képességet, növelik a túlélőképességet, és nélkülözhetetlenné válnak. Együttesen lehetővé teszik a megnövelt képességeket, beleértve az elektronikai támadást, a hírszerzést, a megfigyelést és a felderítést (ISR), az ellenséges légvédelem elnyomását (SEAD), a közeli légi támogatást, a célzást és a csapásmérést olyan környezetekben, ahol vadászgépek önmagukban nem lennének elegendőek.
A vadászgép-drón csapatmunka a hadművelet magja
A vadászgép-drón csapatmunka nem egy ugródeszka, hanem a jövőbeli harcrendszer hadműveleti alapja. A CCA nem helyettesíti a pilótákat, de felerősíti az emberi képességeket. Integrációjuk lehetővé teszi a szétválasztott „érzékelő-lövő” architektúrák létrehozását, növelve a rugalmasságot, a reakciósebességet és a túlélőképességet.
A MI és a gépi tanulás központi szerepet játszik ebben a modellben. Lehetővé teszik a valós idejű szenzorfúziót, az adaptív formációvezérlést és a dinamikus célzást vitatott körülmények között. Akár zavarással, GPS-jel nélkül, vagy küldetés bizonytalansággal kell szembenézni, a MI biztosítja az autonómiát a taktikai döntések végrehajtásához a parancsnok szándékain belül.
A teljes autonómiát azonban továbbra is korlátozza a komplexitás és az etikai megfontolások. A vadászgép-drón csapatmunka egyensúlyt kínál az emberi felügyelet alatti méretezhető autonómián keresztül. Megőrzi az ítélőképességet és az elszámoltathatóságot, miközben kihasználja a gépek méretét és sebességét, ami különösen kritikus a leromlott vagy lehetetlenné vált körülmények között.
Rugalmasság egy megszakadt pusztító láncban
A légiharc rendszereket egyre inkább azzal az elvárással tervezik, hogy a kommunikációs és érzékelő hálózatokat vegyék célba, rontsák le, vagy semmisítsék meg. Ez egyre növekvő érdeklődéshez vezetett az olyan architektúrák iránt, amelyek állandó kapcsolat nélkül is képesek működni. A rajlogika, a dinamikus küldetés-újrakalibrálás és a MI által támogatott adatfúzió mind beépül, hogy az autonóm rendszerek korlátozott vagy időszakos kapcsolatokkal is folytathassák működésüket a parancsnoki és irányító hálózatokkal.
Ennek támogatásához megerősített, elosztott parancsnoki és irányító rendszerre van szükség. A taktikai adathálók, a fejlett csatairányítási rendszerek és a hagyományos hálózatok alternatívái fogják támogatni a vadászgép-drón csapatmunkát a magas fenyegetettségű zónákban. A MI által támogatott küldetés újratervezés és a decentralizált irányító csomópontok életképessé teszik a műveleteket, akkor is, amikor a parancsnokság nem elérhető.
Végső soron a rugalmasság tervezés kiemeli a vadászgép-drón csapatmunka tartós értékét. Amikor az autonómia és a kommunikáció kudarcot vall, az emberi operátorok biztosítják az alkalmazkodáshoz szükséges rugalmasságot és ítélőképességet. Ahogy Kunkel vezérőrnagy, az USAF haderő-tervezési és integrációs, valamint hadijáték-igazgatója nemrégiben kijelentette az emberek által irányított platformok használatával kapcsolatban, „Minden harc összeomlik... és végül szuronyokat kell javítani.” A nehéz helyzetű konfliktusokban az emberi jelenlét biztosítja, hogy a megsemmisítési láncok nyomás alatt is újraépülhessenek, döntő előnyt biztosítva, amikor a rendszerek felmondják a szolgálatot, és a csata káoszba torkollik.
Költség, tömeg és feláldozhatóság
A vadászgép-drón csapatmunka felé való elmozdulást egyre inkább a gazdasági szükségszerűség, mint a működési követelmények vezérlik. A legújabb generációs, vadászgépek növekvő költsége már nem fenntartható a meglévő haderőstruktúrák mellett, ami elengedhetetlenné teszi a doktrinális váltást. A legfrissebb becslések szerint az amerikai F-47-es vadászgép egységköltsége körülbelül 300 millió dollár, ami nagyjából háromszorosa az F-35-ös költségének, az együttműködő harci drónok célköltségei viszont ennek az összegnek körülbelül 5-10%-át teszik ki. Az együttműködő harci drónok bevezetése és az erőtervezés újragondolt megközelítése nélkül a légierők kockáztatják, hogy túl kicsi flottákat állítanak fel a gyors tempójú műveletek fenntartásához.
Az együttműködő harci drónok életképes megoldást kínálnak a harci tömeg és rugalmasság megőrzésével, miközben a költségvetési korlátokon belül marad. A moduláris, olcsóbb és feláldozható kialakítású pilóta nélküli rendszerek célja a pilóták által irányított vadászgépek túlélőképességének javítása, a harci erő szélesebb körű elosztása, a rendkívül erősen védett környezetben való működés, valamint, hogy jelentősen megbonyolítják az ellenséges légvédelem célzási műveletét.
Fenntartás, méretezhetőség és agilis alkalmazás
Ahhoz, hogy a pilóta nélküli rendszerek nagy léptékben is működőképes értéket képviseljenek, a fenntartást és a logisztikai támogatást kezdettől fogva integrálni kell a tervezésükbe. Ez olyan szempontokat foglal magában, mint a repülőgép törzsének, alkatrészeinek és rendszereinek szabványosítása, a megosztott támogató berendezések és az egyszerűsített karbantartási eljárások.
Ezzel párhuzamosan a légierők alternatív indítási és mentési módszereket vizsgálnak. Ide tartoznak a kifutópályától független rendszerek, a rövid vagy függőleges felszállási képességek és a légi indítási lehetőségek. Bár ezek a megközelítések csökkenthetik a hasznos terhelést vagy az élettartamot, működési rugalmasságot biztosítanak, különösen védett környezetben, ahol fix légibázisok lehetnek célpontok.
A pilóta nélküli rendszerek ilyen jellegű használata összhangban van az olyan új koncepciókkal is, mint az agilis harci alkalmazás (ACE), amelyek célja az erők több, kiszámíthatatlan helyszínen történő szétszórása a sebezhetőség csökkentése és a tempó fenntartása támadás alatt.
Interoperabilitás és a globális piac
Ahogy több légierő is törekszik a vadászgép-drón csapatmunka koncepciók integrációjára, az interoperabilitás kérdése egyre jelentősebbé válik. A megosztott kommunikációs szabványok, adatkapcsolati protokollok és kötelékirányítási architektúrák elengedhetetlenek lesznek a koalíciós műveletekhez. A moduláris hasznos teher, a nyílt rendszerarchitektúra és az exportálhatóság valószínűleg szintén alakítja majd a jövőbeli rendszerek tervezését és képességeit.
A legnagyobb légierővel rendelkező országoknál megfigyelt ipari fejlesztések mutatják az együttműködő harci drónszerű platformok iránti növekvő nemzetközi keresletet, amelyek kiegészíthetik a meglévő 4. vagy 5. generációs flottákat, de a moduláris és interoperábilis rendszerek vitathatatlanul még fontosabbak lennének az alacsonyabb szintű légierővel rendelkező országok számára, amelyek koalícióban vagy alacsonyabb fenyegetettségű környezetben működhetnek. Ezek a rendszerek lehetőséget kínálnak a működési kapacitás növelésére anélkül, hogy további vadászgépek beszerzésének költségei lennének. Hosszabb távon ez valószínűleg egy versenyképes globális piac kialakulását fogja előidézni, ahol a különböző beszállítók kompatibilis és méretezhető rendszereket kínálnak, amelyek a különféle küldetésekhez és fenyegetettségi környezetekhez igazodnak.
A flottaösszetételről szóló döntéseknek, amelyeket egyre bonyolultabbá tesz majd a szuverén képességek iránti globális kényszer, tartós geopolitikai következményei lesznek a gyorsan változó világrendben.
A MI alkalmazása
Viszonylag könnyű olyan MI-t létrehozni, amely hihetetlenül jól sakkozik, de kihívást jelent olyan MI-t létrehozni, amely ugyanolyan jól működik együtt egy emberrel. Hasonlóképpen viszonylag egyszerű olyan MI-t létrehozni, amely hihetetlenül hatékony és szinte verhetetlen a légiharcban, ha a rendszer azt tehet, amit akar, és csak ismert, egyértelmű szabályok vannak. De gyorsan nagyon bonyolulttá válik, és jelentős szakterületi ismereteket igényel a pilótáktól, ha olyan MI-t akarunk létrehozni, amely egy operátorral együttműködve vezet légiharcot, ahol az utóbbinak lehetnek olyan feltételei, amelyeknek a MI nincs tudatában.
Mindkét probléma gyökere azokban a határokban rejlik, ahol az embereknek és a gépeknek meg kell érteniük egymást az együttműködéshez. Manapság a MI nem tudja, és valószínűleg soha nem is lesz képes – kivéve bizonyos eseteket – hatékonyan megmagyarázni, hogy miért cselekszik egy bizonyos módon, ami lehetővé teszi a kezelő számára bizonyos nem programozott prioritások és feltételek megváltoztatását. A légiharcban a győztes folyamat a különböző megoldások közötti folyamatos kompromisszum. Könnyű alábecsülni a vadászpilóta harcra való felkészítésének összetettségét és a harcban betöltött szerepét. A pilóták szigorú, többéves képzési és kiválasztási folyamatokon esnek át, és a pilótafülkében szerzett tapasztalatok révén belső képességet fejlesztenek ki a fenyegetések és a harcok időzítésének becslésére.
Ahhoz, hogy ezt a vadászpilóta tudást mesterséges intelligenciával helyettesítsék, még bizonyos harci jelenetek során is, a mesterséges intelligenciának gyakorlatilag a teljes pilótaképzési tananyagot (ahogy azt javasolták), a kockázatértékeléseket (nehéz számszerűsíteni) és az összes küldetésinformációt (folyamatosan fejlődő) kellene betáplálnia ahhoz, hogy a MI olyan megoldást generáljon, amely nem igényel emberi megértést. Ezért a belátható jövőben a folyamatban részt vevő operátornak/pilótának meg kell értenie és folyamatosan képesnek kell lennie arra, hogy korrigálja a történteket, felhasználva tapasztalatait és alkalmazva az összes „puha” információt, amely a küldetés kibontakozása során változik.
A MI sakkjátszma-vesztésének következményei kezelhetők, de katonai alkalmazásokban a tét az egekbe szökik. Ez különösen igaz a légi arénában, ahol az események rendkívül gyorsan alakulnak, és a hibáknak jelentős következményei vannak. Ez nem jelenti azt, hogy nem használhatjuk a mesterséges intelligenciát a katonai légi arénában. Távolról sem. De azt sem jelenti, hogy a jelenlegi piacon történő alkalmazásának minden megközelítése egyenlő. Kisebb, egyszerűbb kérdéseket teszünk fel, és szimulációval közvetlenül ellenőrizzük a kimenetet. Tehát azt kérdezzük: „Hány g-túlterheléssel kell a repülőgépnek fordulnia, hogy elkerülje a közeledő rakétát, ha az AA-10C típusú?” Ez egy pontos kérdés, pontos válasszal. Ha van egy rakétamodellünk, és ellenőrizni tudjuk a kimenetet, a válasz egy egyszerű szám egy és kilenc között.
A légiharcban fontos paraméter, hogy a repülőgépnek hány g-túlterheléssel kell fordulnia ahhoz, hogy elkerülje a közeledő rakétát. A pilóta nem akar sem túl kis g-túlterheléssel, vagy túl nagy g-túlterheléssel fordulni (sebességet veszíteni). Az ellenőrizhető MI szállítja a megoldást, és ezzel leveszi a kezelő válláról az adott döntés kognitív terhét, így szabadon koncentrálhat a magasabb absztrakciós szintű döntésekre.
Így azt mondjuk, hogy kiegészítjük – nem helyettesítjük – a kezelőt. Célunk a pilóta hatékonyságának növelése az összetett taktikai számítások kezelésével, azáltal, hogy biztosítjuk a kritikus taktikai lehetőségek vizualizálására szolgáló eszközöket, és lehetővé tesszük a pilóták számára, hogy képzettségüket és tapasztalatukat felhasználva árnyaltabb döntéseket hozzanak. Ennek a képességnek a fejlesztésében rejlik az a készség, hogy tudjuk a megfelelő kérdéseket feltenni ahhoz, hogy a MI olyan kimenetet produkáljon, amely javítja a pilóta saját teljesítményét azáltal, hogy felszabadítja kognitív terhelését, hogy a nagy küldetéssel kapcsolatos kérdésekre összpontosíthasson. Úgy véljük, hogy a fejlesztés legjobb területi szakértői a harci pilóták vagy a műszaki háttérrel rendelkező légiharc menedzserek.
Ezt a technikát számos kérdésre alkalmazzuk a légiharci küldetésben. És ezek a MI rendszerek ezután kombinálhatók és integrálhatók harci repülőgépekbe, együttműködő harci drónokba, légvédelmi rendszerekbe anélkül, hogy az embert géppel helyettesítenénk. Ez idővel iteratív fejlesztést eredményez.
Egy másik kérdés, amit feltehetünk: miért pont most? Számos olyan MI fejlesztő cég van, amelyek teljesen autonóm vadászgép programokat céloznak meg, amelyek legkorábban a 2040 utáni időszakban válhatnak életképessé. Másrészt mi a mai harci repülőgépeket célozzuk meg, sőt, a technológiánk már működő repülőgépeken repül. Ahhoz, hogy megértsük, miért tartjuk – és partnereink – kritikus fontosságúnak az ellenőrizhető MI képességeinek felszabadítását a mai 5. generációs harci repülőgépeken, figyelembe kell vennünk néhány rideg valóságot, amellyel a nyugati légierők a valós világban szembesülnek.
Jól vagy rosszul, a közelmúltig a Nyugat évtizedek óta nem szembesült életképes egyenrangú vagy ahhoz közeli fenyegetéssel. Ennek következtében a következő generációs repülőgépek fejlesztése nem volt sürgős, odáig menően, hogy a fejlesztés drámaian lelassult. A repülőgépek száma szinte mindenhol csökkent, akárcsak a pilóták száma. Összefoglalva, sok nyugati nemzetnek kevesebb repülőgépe és kevesebb pilótája van, akik vezetik ezeket a gépeket. Ráadásul maga a valós fenyegetés hiánya tovább csökkentette a jövőbeni szembeszállási képességünket, egyszerűen azért, mert a meglévő pilótáink kevésbé tapasztaltak azokban a harcokban, amelyeket az elkövetkező évtizedekben fel kell vállalniuk.
Ugyanakkor maga a fenyegetés is változik. A mai látótávolságon túli (BVR) fegyverek messze túlmutatnak azon a hatótávolságon, amelyre a jelenleg használatos döntéstámogató rendszereket (például a fegyveres harc zónát, vagy (WEZ) tervezték. Évtizedekkel ezelőtt egy levegő-levegő rakéta, mint például az AIM-120A AMRAAM, körülbelül 75 km-es hatótávolságot kínált, amely a legújabb verzióknál 160 km-re nőtt. A mai BVR rakéták meghaladják ezeket a hatótávolságokat, mind Kína, mind Oroszország rendszereiről ismert, hogy meghaladják a 300 km-t.
Egy ilyen hatótávolságú rakéta percek alatt ér célba, és ez idő alatt repülés közben sok minden történhet – mind a rakétán belül és annak irányítórendszereiben, mind a célba vett repülőgéppel, amelynek jelentős lehetősége van kitérni, ha elég korán tud manőverezni. A probléma az, hogy a rendszerek csak a rakéta indítását és közeledését jelzik a repülőgép pilótájának, ami megnehezíti annak pontos meghatározását, hogy mikor vagy hol kell a kitérő manővert elkezdeni. A rakéta repülési idejének növekedésével a lehetséges kimenetelek tere exponenciálisan nő.
Ennek eredményeként egyre szélesebb a szakadék a fenyegetés és a pilóta azon képessége között, hogy kizárólag a harci vagy akár élő/szimulált kiképzési helyzetekben szerzett tapasztalatai alapján elhárítsa azt. Úgy véljük, hogy ezt a hiányt képes leginkább betölteni az Ellenőrizhető MI. Azok a rendszerek, amelyek képesek információkat gyűjteni a rendelkezésre álló érzékelőkből, nyomon követik a korábbi adatokat – például azt, hogy mikor indította az ellenség a rakétát –, matematikailag megjósolják a valószínűsíthető kimeneteleket, és vizuálisan bemutatják azokat a pilótának, bemutatva az elérhető (és nem elérhető) taktikai lehetőségeket, rendkívül meggyőző megoldást jelentenek a nyugati légierők előtt álló számtalan kihívásra. Az eredmény a mai harci repülőgépek jobb képessége és a pilóták jobb helyzetismerete lenne.
Megoldásaink független tesztjei több 100%-kos növekedést mutatnak a légi harcok hatékonyságában egyszerűen a megfelelő Ellenőrizhető MI bevezetésével.
A MI jövőbeli irányai
A MI használatának operatív eredményei és tapasztalatai fontos módszereket mutatnak be, amelyekkel ez a technológia támogathatja a taktikai tevékenységet az intelligencia, az erővédelem és a döntéshozatal segítése révén. A tanulmányban ismertetett rövid megfigyelések betekintést nyújtanak a MI jövőbeli lehetőségeibe. A MI védelembe való egyre növekvő bevezetése előmozdítja a katonai ügyek forradalmát (RMA), amely a 20. század végén kezdődött. Az 1990-es évekhez hasonlóan az alapvető cél továbbra is az új hírszerzési technológiák integrálása a csatatér uralma érdekében a „háború ködének” eloszlatásával.
A csatatéri érzékelők megsokszorozása fokozta az információk gyűjtését, amelyeket fel kell dolgozni, össze kell vonni és el kell osztani az erő elemei között, hogy több megsemmisítő láncolatot hozzanak létre. Ez a tendencia egyre hangsúlyosabbá válik, ahogy a mozaikos hadviselés koncepciója, amely még korai szakaszában van, valósággá válik (Clark és Schramm, 2020). A MI nagymértékben releváns a többtartományú műveletek (MDO) konstrukciók szempontjából, amelyek egyesítik a közös képességeket, hogy lehetővé tegyék az ellenséges sebezhetőségek korai felismerését és az ezekkel szembeni szinkronizált hatások koordinálását. A MI lehetővé teszi akár átmeneti sebezhetőségek észlelését is azáltal, hogy előre jelzi vagy azonosítja például az ellenséges radar meghibásodását, és gyors intézkedéseket és hatásokat indít el az időérzékeny célpontok kihasználása érdekében.
A rendszerek rendszereként tervezett MI potenciálja felerősödik. Két ígéretes irány merült fel ebben a tekintetben a légierő jövőjéről való gondolkodás során: a drónrajok és a vadászgépek drón kísérői. A drónrajokban az apró autonóm rendszerek nagyon hasonlóan fognak működni, mint egy hangyaboly, ahol minden egyes elem nem feltétlenül magasan specializált, de egy rendszerré egyesülve a kollektív intelligencia látszatát nyújtják. Mivel az egyik elem ellensúlyozza a többi technikai korlátait, szinkronban együttműködve ezek a rajok olyan összetett funkciókat tudnak ellátni, mint az észlelés, a megtévesztés és a csapásmérés. A drónrajokat a jövőben az ellenséges légvédelem telítéséhez szükséges alapvető eszköznek tekintik (Hamilton és Ochmanek, 2020).
A vadászgépek drón kísérői koncepciója ezzel szemben még ambiciózusabb. A jelenleg fejlesztés alatt álló 6. generációs repülőgépeket autonóm drónokkal együtt fogják működtetni, hogy együttműködve hajtsák végre a küldetéseket. Ezek a drón kísérők javítják majd a vadászgépek helyzetismereti képességét és túlélőképességét, valamint segítik a pilótákat a jobb döntések gyorsabb meghozatalában. A drón kísérők alkalmazkodni tudnak majd a konkrét küldetési célokat tükröző szerepkörökhöz – például az elektronikai hadviseléshez vagy a csapásmérő funkciókhoz. A vezető légierők által az elmúlt évszázadban alkalmazott megközelítésre építve, amely a minőséget kihasználva győzi le az ellenfeleket, a vadászgépek drón kísérői újra definiálják az ember-gép csapatmunka dinamikáját, ami radikális változásokhoz vezet a légierők jövőbeli struktúrájában.
A drónok légi harcra való felkészítés főbb szempontjai
Az YFQ-42A, és az YFQ-44A együttműködő harci drónok légi harcra való „kiképzése” a MI által vezérelt autonómia magjának fejlesztésén és finomításán keresztül történik, amelyet egy előd repülőgépen, az MQ-20 Avengeren végzett öt évnyi repülési teszt során képeztek ki.
Ez a képzés az Egyesült Államok Légiereje és az Anduril, és a General Atomics sokrétű tanulási kampányának része, amelynek célja az YFQ-42A és a YFQ-44A félautonóm, együttműködő harci drónként történő fejlesztése.
Autonómia alapképzés: A központi elem a robusztus MI által vezérelt autonómia, amely valós tesztelés révén széleskörű „tanult” tapasztalatokat halmozott fel, lehetővé téve a drón számára, hogy minden funkcióban pilóta nélkül is hatékonyan működjön.
Ember-gép együttműködés: Az együttműködő harci drónt úgy tervezték, hogy pilóta nélküli kisérőként repüljön a vadászgépek – F-22 és az F-35 – mellett, kiterjesztve azok hatótávolságát, rugalmasságát és harcászati hatékonyságát. A képzés magában foglalja a MI és a pilóták közötti zökkenőmentes integráció és kommunikáció biztosítását az együttműködésen alapuló küldetések során.
Szigorú tesztelés és értékelés: A program magában foglalja a gyártó (General Atomics) által végzett fejlesztési tesztelést, a kaliforniai Edwards Légibázison végzett független értékeléseket, valamint a nevadai Nellis Légibázison található Kísérleti Műveleti Egység által végzett működési értékeléseket. Ez a szigorú folyamat adatokat gyűjt az autonómia és a küldetésrendszerek folyamatos finomítására és fejlesztésére.
Légiharc a fókuszban: A fenti két harci drón tervezése kifejezetten a légiharcra összpontosít, olyan funkciókkal, mint a lopakodási képességek és egy belső fegyverrekesz, amely olyan fegyverek szállítására szolgál, mint az AIM-120 AMRAAM.
Megfizethető tömeg: A végső cél ilyen nagyszámú megfizethető, félautonóm együttműködő harci drónok gyártása, amelyek „vadászgép-kapacitást” biztosítanak, és arra kényszerítik az ellenfeleket, hogy számos fenyegetéssel nézzenek szembe a csatatéren, ezáltal optimalizálva a vadászok teljesítményét.
Lényegében a tanítási folyamat magában foglalja a MI rendszerének kiterjedt repülési idejét, valamint átfogó tesztelését annak képességének, hogy integrálódjon összetett, valós légi harci forgatókönyvekbe a pilótákkal. A vadászpilóta tudásának autonóm drónokba, mint például az YFQ-42A és az X-62A VISTA-n tesztelt MI által vezérelt „ügynökök” beépítésének folyamata gépi tanulás, kiterjedt szimulációk, valós repülési tesztek és az emberi operátoroktól való közvetlen tanulás kombinációját foglalja magában.
A MI tudás megszerzésének kulcsfontosságú módszerei
1. Gépi tanulás, különösen a megerősítéses tanulás (RL)
Tapasztalatból tanulás: A MI rendszereket elsősorban gépi tanulási technikákkal, például a megerősítéses tanulással képezik ki. A MI szimulált vagy valós környezetben végrehajtott műveletekkel tanul.
Gyors iteráció: A MI rövid idő alatt több ezer szimulációt képes futtatni, így hatalmas mennyiségű adatból és potenciális forgatókönyvből sokkal gyorsabban tud „tanulni”, mint egy ember a való életben. A korai MI-rendszerek, mint például az ALPHA, amely egy szimulátorban legyőzte az emberi mester pilótát, döntéshozatali rendszereket, például genetikai Fuzzy Fákat használtak, hogy összetett manővereket hajtsanak végre, nagy pontosságú kiszámított előrejelzéssel reagálva.
2. Élő repülési tesztelés és adatgyűjtés
Ember a hurokban képzés: A VENOM projekt során a MI "ügynökök" módosított F-16-osokkal repülnek egy valódi biztonságot szolgáló pilótával a pilótafülkében. A MI a pilóta példájának megfigyelésével és ahhoz való alkalmazkodásával tanul, és az egyre összetettebb légiharc gyakorlatok során vezérli a bemeneteket. Ez lehetővé teszi a MI számára, hogy valós repülési adatokat gyűjtsön, és tanuljon a szakértői döntésekből dinamikus környezetben.
Szenzoradatok integrációja: A drónokat számos érzékelővel (radar, elektronikai hadviselési rendszerek, optikai érzékelők) szerelik fel, hogy hatalmas mennyiségű adatot gyűjtsenek. Az autonóm rendszereket arra képezik ki, hogy értelmezzék ezeket az adatokat, így a MI az emberi helyzetismerettel egyenértékű információkat kap, hogy megalapozott döntéseket hozhasson.
3. Együttműködés emberi szakértőkkel és szimuláció
Szimulációs képzési eszközök: A fejlesztők fejlett szimulátorokat és adatvezérelt képzést használnak, hogy megtanítsák a drónoknak a valós idejű tanulást. Itt vezetik be és gyakran finomítják először az emberi taktikai tudás magját.
Kezelői bemenet: A légierő hangsúlyozza az emberi operátorok és tesztpilóták bevonását a fejlesztési folyamatba annak biztosítása érdekében, hogy a MI viselkedése és teljesítménye összhangban legyen a valós taktikai igényekkel, és hogy bizalmat építsen az autonóm rendszerbe.
Kibeszélés: A folyamat magában foglalja a MI küldetés utáni kibeszélésére szolgáló módszereket, a teljesítményadatok integrálását az ember által vezetett formációelemzéssel az algoritmusok és a döntéshozatali képességek további finomítása érdekében.
Ezen módszerek révén a harci drónok és más hasonló MI rendszereket nem egyszerűen szabályokkal programozzák, hanem megtanítják őket a tanulásra, az alkalmazkodásra és a harci döntések meghozatalára, hatékonyan elsajátítva és felhasználva a vadászpilóta tudását egy folyamatos, adatvezérelt folyamatban.
Dobos Endre
Forrás: Reimagining air superiority; Mark Allworthy
Building a Layered Strategy for the Use of Artificial Intelligence in Air Power: Understanding its Applications at the Strategic, Operational and Tactical Levels; Jean-Christophe Noël
The Limits of AI in Air Combat & Where It Really Works; Mikael Grev
Kapcsolódó írások: https://aviatika.blog.hu/2025/03/09/a_usaf_hivatalosan_vadasz_dron_nevet_adta_az_uj_egyuttmukodo_harci_dronjainak
https://aviatika.blog.hu/2025/09/23/a_skunk_works_bemutatta_a_lopakodo_kepessegu_vectis_harci_dronjat
https://aviatika.blog.hu/2025/10/03/az_usaf_levego-levego_raketakkal_teli_csupaszarny_arzenal_repulogep_epiteset_veszi_fontolora
https://aviatika.blog.hu/2025/05/08/a_legiero_olcso_es_az_amraam_meretenel_50_-al_kisebb_legiharc_raketakkal_kivanja_ellatni_a_harci_gep
